Forrai Sándor: Az Isten szavunk eredete, jelentése és a történelmi háttér

Az Isten szavunk eredete, jelentése és a történelmi háttér

Sámánok a magyar történelemben

Sámánok a magyar történelemben

Népújság / erdely.ma
Erőss Attila

Az ősmagyarok valláshitének alapja a sámánizmus volt. A kereszténység felvétele után királyaink halálra üldözték a sámánokat, és mindent elkövettek, hogy a sámánizmus tárgyi emlékei és hagyományai nyomtalanul eltűnjenek. Ezért manapság – ezer év után – alig találunk nyomaikra, ha egyáltalán még akadnak.

A pusztai népek hitvilága

Frízföldi testvéregyházi látogatás a királyhágómelléki reformátusoknál

Közlemény

Folyó év január 29-én Csűry István püspök hivatalában fogadta a frízföldi testvéregyházunk képviseletében Nagyváradra látogató Egbert Zager lelkipásztort. A Királyhágómelléki Református Egyházkerület és a Németországi Református Egyház kapcsolata egyházvezetői és gyülekezeti szinten is két évtizedes múltra tekint vissza. Leer-i központú németországi testvéregyházunk évtizedek óta kiemelt támogatója a Királyhágómelléki Református Egyházkerület missziói szolgálatának, különösen élesdi református gyermekotthonunk vonatkozásában.

A Királyhágómelléki Református Egyházkerület új püspöke a frízföldi testvéregyházunk vezetőségénél tavaly októberben tett bemutatkozó látogatást, amelynek rendjén a két egyház közös diakóniai szolgálatának kiértékeléséről, illetőleg a további együttműködés lehetőségeiről esett szó. Egbert Zager diakóniai projektszakértő látogatása alkalmával már a célirányos jószolgálati együttműködésről folyt egyeztetés.

Németországi vendégünk másnap Csűry István püspök társaságában részt vett a Körösréven megtartott, hagyományos jótékonysági rendezvényen, melynek bevételét az élesdi Kajántó Mária Református Gyermekotthon támogatására fordítják.


2011. február 1.

A Királyhágómelléki Református Egyházkerület Tájékoztatási Szolgálata

Egyház kontra újpogányok

Egyház kontra újpogányok

Polgár Infó
Stanga István
2011. January 24.

Bár most, a XXI. század első évtizedének végén kissé (vagy talán nem is kissé) anakronisztikusnak tűnik egy olyan harc, mint amilyet államalapító királyunk vívott a keresztény hit nevében, annyi bizonyos, hogy a magyar katolikus egyház képviselői már hosszabb ideje kénytelenek küzdeni a kis hazánkban viharos gyorsasággal terjedő neopogány tanok, nem különben azok hirdetői ellen. Mindez nem véletlen, mert a gomba módra szaporodó táltosok, senyők, meg tudja a jó isten, miféle szerzetek „produkciói” nem egyszerűen átlépik azt a határt, amely az egészséges hagyományőrzés és az újpogányság között húzódik, de – vélik sokan – kifejezetten aláássák a kereszténység alapjait. És hogy a meccselés milyen komoly, azt nemcsak a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia 2009-es körlevele mutatta – ami elítélte „az okkultizmust, a spiritizmust, illetve a bálványimádás különböző formáit”, veszélyesnek nyilvánítva azt az ősmagyarkodást, ami „olykor a legnemesebb hagyományőrző mozgalmakat is felhasználja arra, hogy az újpogányságot népszerűsítse”, és ami „kereszténynek tűnő vallási nyelvet használ, megtévesztve így még a vallásukat gyakorló hívőket is” –, de az a minap megjelent kötet is, amely a szerkesztői szerint segít felismerni az ilyen-olyan eretnek nézeteket. A kiadványban olvashatunk a többi között arról, hogy „...ez a szellemi mozgalom többféle irányból intéz támadást a keresztény hit, az egyház és a magyar nemzet ellen” például az olyasféle történelmietlen megállapításokkal, miszerint „Krisztus pártus herceg volt, ezért nem Dávid király családjából származik”, valamint arról is, hogy az újpogányok egyértelműen „a Szent István-i örökséget kérdőjelezik meg”, nézeteik pedig igen gyakran „antiszemitizmussal párosulnak”.

Nos, bár jómagam teljes mértékben megértem az egyház felháborodását, engem – szégyen, nem szégyen, töredelmesen be kell vallanom – minden másnál sokkal jobban mulattatnak a különféle újpogány attrakciók. Hiszen van-e szórakoztatóbb az olyan „tudományos” felfedezésnél, hogy tudniillik „Jézus sosem volt zsidó, magyar volt, és a Pártus Birodalomban született”, hogy a „karácsony” szavunk a „kerecsen” (sólyom) szóból eredeztethető, hogy a magyar a világ egyik legrégebbi, ha nem éppen a legrégebbi népe (de Európáé egészen bizonyosan), hogy a budapesti Hősök tere réges régi szakrális hely, hogy a boszniai „piramisok” is nekünk köszönhetőek..., és még hosszasan sorolhatnám. Vagy létezik-e viccesebb annál, mint amikor egy kórházi ortopéd orvos „senyő” minőségében nyargalászik föl és alá a Csongrád megyei pusztákon, hogy a Szent Korona nevében végrehajtott „tornagyakorlatok” segítségével visszafoglalja a kanadai nagytőkésektől a makói földgázmezőt, esetleg, amikor a hangzatos nevű Árkádia Fényeinek Spirituális Egyháza egy fekete mént áldoz „a magyarok istenének”, ezzel kívánva „megfordítani sorsát népünknek, és elvetni a felébredés magvát”, hogy a lassan-lassan az egész országot lefedő „sámánhálózatról” avagy a rémületes szellemi katyvaszt árasztó úgynevezett „szakrális weblapokról” már ne is beszéljünk. No, és ha már az elején Szent Istvánt említettem..., gyanítom, az ő dolga jóval könnyebb volt, mint Isten mai szolgáinak. Neki ugyanis a „meggyőzés” számos eszköze állt a rendelkezésére (ilyen-olyan csonkítások, felnégyelések, stb., stb.), míg a mostani „térítőknek” csupán a rábeszélés maradt. Hát, mit mondjak..., nem tűnik soknak.

A magyar történelem táblázatokon és térképeken

A magyar tortenelem tablazatokon es terkepeken

Ősvallásunk nyomai a történeti forrásokban

Ősvallásunk nyomai a történeti forrásokban



Z. Tóth Csaba
Vitrus.hu
2010.09.15

Az ősmagyarság vallási életéről, legalábbis annak egész rendszeréről, nem rendelkezünk közvetlen, írásos forrásadatokkal, mégis megkísérelhetjük ősvallási képzeteinek közvetett megközelítését a hasonló életmódot folytató népekre vonatkozó történeti források, a magyar hagyományok és más nemzetek egykor élt krónikásai segítségével, másfelől a szellemi és tárgyi néprajz, illetve a régészet által, mely tudományok a 19. század óta kezdték feltérképezni ezt az érdekfeszítő és fontos területet. Többek között megemlíthetjük IPOLYI ARNOLDnak a kor színvonalához képest széleslátókörűen feldolgozott, összehasonlító Magyar Mythologiáját, vagy később, a 20. században a témának egyre komolyabb, tudományosabb figyelmet szentelő kutatókat, mint BERZE NAGY JÁNOSt, aki a népmesék összegyűjtése, magyarázata és osztályozása terén végzett kiemelkedő munkát (Az égigérő fa, Pécs, 1958, Magyar népmesetípusok, I-II. Pécs, 1957.), vagy DIÓSZEGI VILMOS néprajzkutatót, aki megírta A pogány magyarok hitvilága című könyvét (első kiadás Bp. 1967), illetve a magyar népművészet, szokásvilág kutatóit, a legkiválóbbak közül a századfordulón MALONYAI DEZSŐt és az elmúlt évtizedekben DÖMÖTÖR TEKLÁt, vagy a magyar régészet néhány éve elhunyt doyenjét, LÁSZLÓ GYULÁt (A népvándorláskor lovasnépeinek ősvallása, Kolozsvár, 1946., A honfoglaló magyar nép élete, Kolozsvár, 1944). A kereszténység felvétele előtti hitéletünk, kultuszaink, szokásaink emlékei bizonyos fokig még átnyúlnak a késői középkorba, sőt a 19. századba is, így végső soron megtalálhatjuk ősi hitvilágunk nyomait.

Az alábbiakban elsősorban azokat a történeti forrásokat tekintjük át, melyek a honfoglalás előtti magyarság és rokonnépeinek görög, szír, kaukázusi kortársaitól maradtak fenn, akik gyakran közvetlen szemtanúként adtak hiteles leírásokat a sztyeppei népek vallási kultuszairól. A Kr. e. 5. században Herodotos az első, aki megemlékezik a szkíták és a hozzájuk hasonló masszagéták kultikus szokásairól, és utóbbiakról azt írja: „Az istenek közül pedig csak a napot imádják, melynek lovakat áldoznak. Az áldozásnak pedig ez a törvénye: az istenek leggyorsabbjának az állatok leggyorsabbját szentelik.”1 Az egyistenhit, a főisten vagy teremtő isten képzetének magasabb formájára határozottabban utal a bizánci Theophylaktos Simokatta leírása (610-640 között írt):

„Turcae admodum stolite ignem colunt, aeremque et aquam venerantur, telluri hymnos concinunt, adorant autem tantummodo et deum nuncupant, qui hanc rerum universitatem aedificavit. Huic equos et boves et oves sacrificant; habentque sacerdotes, in quibus inesse vaticinandi facultatem arbitrantur.” (magyar fordításban: A turkok leginkább tisztelik a tüzet, azután a levegőt és a vizet, a földnek himnuszokat zengenek, de legfőképp istent tisztelik, aki a világegyetem dolgait megalkotta. Neki lovakat, ökröket és juhokat áldoznak; vannak áldozópapjaik, akik jóslással is foglalkoznak.2)

Theophylaktos az antik kor utolsó történetírója volt, Mauritius bizánci császár uralkodásának történetét írta meg nyolc könyvben. Műve fontos forrása az avar és a sztyeppei történelemnek.3 E művének különösen a VII. kötete foglalkozik a bizánci birodalom határain újabb hullámban megjelenő – a hunok után ez volt a második nagyobb népvándorlás keletről nyugatra – sztyeppei, főként avar (uar és chion, magyarul „várkony”) és ogur népekkel, akik a nyugati türkök és a perzsák közös fellépése nyomán menekültek el Közép-Ázsiából, a Turáni alföldről és Kazakhsztán területéről. Theophylaktos leírja a hunok idején, a 4. században nyugatra vándorolt ogur népek hozzávetőleges történetét is, ami alapján képet kapunk arról, hogy a hunokkal nem minden ogur törzs hagyta el korábbi hazáját. A nyugatra jöttek közt voltak az onogurok, a kutrigurok, az utrigurok, a sárogurok (fehérogurok), és más törzsek, törzsszövetségek, akik török nevüket az ogur (oq-ar, oq-ur = nyílnép, nyílember) név mellé a törzsszövetségben szereplő törzsek számáról kapták; onogur pl. szószerint a Tíz Nyíl Népét, tíz törzs szövetségét jelenti, és így tovább (kutrigur = tör. kilenc-ogur, utrigur = harminc-ogur; az Anonymusnál szereplő „hetumoger”, hétmagyar kifejezés a törzsek számozásának ogur szokására utal). Ezen ogurok között találhatjuk nagy részben a magyarság őseit, hiszen őstörténet-kutatásunkban már régebb óta ismeretes az ogur-onogur népekkel való kapcsolatunk a honfoglalás előtt, s maga a „hungarus”, Hungária név is köztudomásúlag az onogurok illetve meótiszi országuk, Onogoria nevéből keletkezett, melybe beletartoztak az ősmagyar törzsek is a 6-7. században a kazárok megjelenésééig. Az onogurok bolgár nevű néptörzse révén már a honfoglalás előtt megjelent a Kárpát-medencében ez a név, így pl. Anonymus krónikájában az Ung folyó és Ungvár nevében is.4 Theophylaktos felsorolja még a sztyeppei népek között az ősmagyarsággal régi és szoros kapcsolatban lévő szabirokat, barszilokat és más népeket. Általánosító módon – mint korábban a szkíta, hun kifejezéssel tették – mindezeket a népeket az avarok kivételével turkoknak, türköknek is nevezte a szerző, ez azonban nem illett valamennyiükre, hiszen pl. az ogurokat épp a türkök űzték el korábbi lakhelyeikről. Az sem teljesen igaz, hogy csupán nomádok, sátorlakók lettek volna: Theophylaktos az a forrásunk, aki leírja, hogy az onoguroknak keleten volt egy Bakat nevű városuk, melyet földrengés pusztított el.5 A nagyállattartó életmód mellett, mely szükségessé tette a legeltetést, a sztyeppei népeknek régtől fogva, már a szkíta-párthus kortól voltak városaik is Közép-Ázsiában, ahol kereskedelmi tevékenységet is folytattak. Az elsődleges élettér azonban a puszták, az őstermészet szabad területe volt, melynek végtelensége, nagyszerűsége a „szkíta” lélek belső adottságainak, erejének, szabadságszeretetének jól megfelelt. A Theophylaktos által elsőként említett tűztiszteletről az arab szerzők is beszámolnak, mint Ibn Ruszta, Gardezi, Al Dzsarmi és Dzsajhani, akik leírják, hogy a honfoglalás előtti magyarok „tűzimádók” voltak, ami utalhat egy ősi kapcsolatra az iráni Zarathustra-vallással, melyben például elsőként létezett egy jövendő világmegváltó alakjának határozott vallási képzete, aki majd megszabadítja az emberiséget, legyőzi a sötétséget. Ez a világvallás egy magasrendű előkészítője volt a kereszténységnek, és semmiképpen sem nevezhető „pogánynak” (isten, menny, pap szavaink az iráni/perzsa jezdan, maniu, báb szavak megfelelői). Ezek tehát nagyjából a külső, történeti körülmények a sztyeppei népek koraközépkori viszonylatában, melyeket látni kell ahhoz, hogy elhelyezhessük a témánkra vonatkozó információkat.

Theopylaktosról megállapította a forráskutatás, hogy stílusa dagályos, ám úgy tűnik, hogy a „turkok” vallási életével kapcsolatban nem esett sem negatív, sem pozitív túlzásba, utóbbi nem is lenne érthető egy bizánci írótól. Világosan kimondja, hogy a turkoknak, vagyis az akkor ismert közép-ázsiai népeknek az ókor minden népére általánosan jellemző áldozati szokásaik mellett, melyekben a négy elemet, tüzet, levegőt, vizet, földet, pontosabban ezek szellemeit tisztelték, a legmagasabb istenségnek, a világ teremtőjének állatokat áldoztak. Tehát nem csupán a különböző természeti jelenségek, elemek s azok szellemei részesültek vallásos tiszteletben, hanem ismerték a Mindenható Egy Atyaistent. Ennek jele már az is, hogy őseinkben, egykor élt rokonnépeinkben már egészen korán megvolt a fogékonyság a kereszténység személyes-individualisztikus lelki tartalma iránt, amiről ma általában keveset beszélnek, pedig több adatunk van erről.

A legjelentősebb és néprajzi szempontból a leghitelesebb leírások közé tartozik a sztyeppei népek ősvallására és a kereszténységgel való korai kapcsolatukra vonatkozóan Movses Kalankatvaci (más néven Dasxuranci) örmény krónikája, A kaukázusi albánok története, mely a 9-10. században keletkezett, de 5-7. századi feljegyzéseket is tartalmaz.6 Kalankatvaci leírja a kaukázusi hunok – Prokopiusnál „hun szabirok” – kultuszait, szokásait, majd részleges s valószínűleg átmeneti kereszténységre térésüket:

„Ha a mennydörgéssel kísért tüzes villámok és a levegőn áthasító tüzek akár embert, akár egyéb tárgyat megütöttek, ezeket úgy tekintették, mint K'uar istennek felajánlandó áldozatot. Ugyancsak megégetett lovakkal mutattak be áldozatot egy bizonyos szörnyalakú óriásnak, amelyet ők T'angri Xannak szólítottak, a perzsák pedig Aspandiatnak neveztek.”

„Dobolás és fütyülés a holttestek fölött, tőrrel és késsel ejtett véres vágások az arcokon és végtagokon, a meztelen testekre mért kardvágások – pokoli látvány! A sírok körül forgolódva ember ember ellen, csoport csoport ellen tusázik nekivetkőzve. Népes csoportok egymással birokra kelve bujálkodásba merültek, lóháton sebes futtatásokat tartottak, ide-oda száguldozva. Amíg egyesek sírnak és jajgatnak, (addig) mások játszanak az ő eszeveszett szokásaik szerint. Játékaikat játszották és táncaikat táncolták,…”

„A tűznek és a víznek mutattak be áldozatokat, és az utak bizonyos isteneinek, imádták a holdat és mindenféle teremtményt, amely rendkívülinek tűnt a szemükben. Hasonlóképpen bujálkodtak parázna vágyaikban, barbár pogány erkölcseik szerint feleségül vették apjuk feleségét, két testvér osztozott egy feleségen vagy több feleséget tartottak.”

„Hunország egész nemessége, főurai és közemberei összesereglettek a szent egyházba az Isten imádására.”

„a napot és a holdat imádjátok, …
a vizeknek visznek áldozatot, …
a sűrűlombú fáknak mutatnak megszentelt áldozatot, …
sárkánykígyók (örm. visap) arany és ezüst ábrázolásait aggatják magukra.”

„a jóságos fejedelem, a hatalmas Alp' Il-ut'uer… Erős és kitartó, bátor és híres volt a viadalmas csatákon, s nagy hősi nevet szerzett magának. Sok hőstettet vitt véghez Turkesztánban a khazir khán oldalán, elnyerve annak barátságát és hozzáadván feleségül a lányát. Maga az il-ut uer méltóságra emelkedve, dicsőséget élvezett három országban…”

„A magas és sűrűlombú tölgyfák közül (amelyek az utálatos Aspandiatnak voltak szentelve, ezek mellett mutattak be neki lóáldozatokat, a lovak vérét a fákra loccsantva, a ló fejét és a bőrét pedig a fák ágaira aggatva) megparancsolta a püspök, hogy vágják ki azt, amelyik (mintegy) a feje és anyja volt az összes többi magas fának, és amelyet a hunok országában sokan imádtak, közöttük a fejedelem és a főemberek is, mivel isteneik megváltójának, életadójának és minden javak adományozójának tartották. Amikor híre ment, hogy parancsot adott az óriások (-nak szentelt) hatalmas fa kivágására, amellyel mindannyiuk vesztére botránkoztak, a varázslók, táltosok és bűbájosok a főtáltossal együtt jajveszékelésben törtek ki…”

A főtáltos így beszélt: „Vajon amíg imádtátok és áldozatokat és ajándékokat vittetek a fák elé a hatalmas hős, Aspandiat nevében, nem kaptatok-e meg minden jót, amit kértetek? A betegeiteket meggyógyította, a szegényeket és szűkölködőket felemelte, a perzselő aszályokban és az égető hőségek idején az ő erejével hoztunk nektek esőket, amelyek lehűtötték a rekkenő hőséget, kizöldítették a növényeket és a fákat, meghízlalták a gyümölcsöket a ti élvezetetekre és táplálásotokra. Ugyancsak mi teremtettünk nyugalmat a heves felhőszakadások, a felhőkből cikázó villámlások és háborgó mennydörgések idején.” „…újra felépítjük és tiszteltjük a szentélyeket és az oltárokat és az emberalakú bálványokat (idolokat), újra imádjuk a (szent) fákat, áldozatokat és ajándékokat mutatva be nekik, miként eddig.” „…a táltosok és a varázslók és a bűbájosok… szólították a földet, varázsigéket és ráolvasásokat mormoltak…”

„Varacsan városának …ügyeskezű ácsai”

„…ettétek és ittátok az áldozati állatok húsát és vérét,…”

„egyeseket vessenek a tűzbe a nagy utak mellett és az útkereszteződéseknél, hogy megszabadítsa az országot mindenféle babonás kultusztól” (a megtérés után)

„testére (ruhájára) pogány arany jelvények voltak erősítve.”

„cop'ayk'-kal (áldozati állat, vagy részei) megrakott, királyinak nevezett, mennydörgős ős-sírok…” (Szalmási Pál fordítása)7

„A hunok nagyfejedelme bölcsen tanácskozott egész nemességével és birodalmának elöljáróival, és azt mondta: 'Korábban a tudatlanság és a lélek sötétsége vett körül bennünket, és képtelenek voltunk meglátni a világ igazságának fényét. De most az Úr Jézus Krisztus kegyelme elküldte nekünk ezt a püspököt, hogy az életre vezessen bennünket; szavakban és tettekben megfeddett és megbüntetett bennünket istentelenségünk miatt, és elvezetett bennünket minden dolgok teremtő Istenének és az ő csodálatos hatalmának megismerésére, melyet egész lelkemmel igazán hiszek és elismerek. Így most hisszük az egy Istent, mennynek és földnek teremtőjét. Vegyünk példánknak minden országot, mely ebben a hitben él, és a rómaiak nagy királyságát (Bizánc). Mondják, hogy volt egykor egy király, Konstantin, aki Konstantinápolyt építette; mondják, hogy ő volt királyságának első keresztény királya, s hogy egy ilyen hívő férfiúnak az Isten angyala szolgált és e hit segítségével győzelmet aratott ellenségei felett. Ha a keresztény hit erejével ilyen dicsőek és győzedelmesek lehetünk, miért haboznánk hinni az élő Istenben? Itt van ez az ember, Iszrayel püspök, Isten parancsolatainak tanítója. Menjünk hozzá és kérjük meg, hogy maradjon országunkban és tanítson minket.'” (Z. Tóth Csaba fordítása)8

A krónika leírja azt is, hogy az örmény egyházatya, Szt. Mesrob (361-441), aki az örmény ábécét is megalkotta, a kaukázusi Albániában (Kelet-Kaukázus, Azerbajdzsán északi része) tett térítő útja alkalmával járt az északabbra lakó kamicik Hep't'alk', azaz vörös heftalita, vörös hun törzseknél:

„Ő [Meszrob] élesztette újjá az egyházat és megerősítette a hitet és elterjesztette az evangélium tanítását az utiacsik, az albánok, a lp'inek, a káspiak országában, egészen a Csolay-kapuig, és más idegen törzseknek, akiket Makedón Sándor alávetett és letelepített a Kaukázus-hegység körül, vagyis a gargaroknak és a „Kamicik Hep't'alk”-nak; megtérítette őket a keresztény hitre és imádkozni tanította őket, amit sokáig tudtak, de mostanra elfelejtették. A barbár hegyi törzsek e kiváló igehirdetője és apostola megtanította őket a saját nyelvükön írni.”

Az albán krónika előad egy másik történetet is, miszerint a kaukázusi hunoknak az 5. század elején keresztény főpapja volt, az angol fordítás szerint „érseke” (archbishop). Abban a részben, mely Szt. Zakariás, Keresztelő Szt. János apja ereklyéinek megtalálásáról szól, a szerző – szemmel láthatóan régi dokumentumok alapján – leírja, hogy az albániai Cri (mai Csirjurt) városának templomában nyugodtak az ereklyék, melyek miatt különböző jelek és csodák történtek. A lakók értesültek az ereklyék ottlétéről, elkezdték azokat tisztelni és sok beteg meggyógyult tőlük. Mikor ennek híre ment, egy perzsa zoroasztriánus mágus érkezett a településre, aki próbálta a maga módján „semlegesíteni” a csodákat és jeleket, de eközben meghalt. „Ezt a csodát – folytatja a krónika – Yunan beszélte el, a hunok [örm. többes szám Honk'] főpapja, aki a Maszkutok országából jött, nagyon igaz ember volt, és szemtanúja volt ennek az eseménynek.” Szt. Zakariás ereklyéit 415-ben vitték Konstantinápolyba, így a fenti eseménynek ez előtt néhány évvel kellett történnie, az európai Hun Birodalom virágkorában. Szír íróktól azt is tudjuk, hogy a 6. században egy ismételten lezajlott kaukázusi hun-térítés során a Biblia egyes könyveit hun nyelvre is lefordították.9

A következő hiteles tudósítás a sztyeppei népek vallási kultuszairól Menandrosz, kelet-római testőrparancsnok és követ leírásából származik, aki saját élményei alapján leírja az 568-569-ben lezajlott követjárást, amely Zemarchos, a bizánci birodalom keleti városainak prefektusa vezetésével a közép-ázsiai türkök nagyfejedelméhez, Istemi kagánhoz ment (itt Disabulos néven jelenik meg a kagán):

„Sok napi út után, mikor Zemarchus s kísérete a sogdaiták (közép-ázsiai szogdok) országába érkezett s amint lovaikról leszálltak, találkoztak néhány turkkal, kiket azért küldtek ide, hogy vasat adjanak el… Mások is megjelentek önként abból a népből, akiket ők ördögűzőknek neveznek. Mikor ezek Zemarchushoz mentek, letévén magukkal hozott poggyászaikat, tömjéngallyakból tüzet gyújtottak s scytha nyelven előttem érthetetlen szavakat mormoltak, csengettyűkkel és dobokkal zajt ütvén, s a meggyújtott tömjénágat nagy zajjal körülhordozták s őrjöngve zajongtak, mintha gonosz szellemeket űztek volna el; ez által hitük szerint távol tartják a bajokat s megszabadítanak tőlük; hogy tehát a szerencsétlenséget elűzzék, amint gondolták, Zemarchust is keresztül vitték a tűzön, mintha ezen szokással magukat is megtisztították volna. Ezek után azok vezetése alatt, akiknek ez volt a feladatuk, arra a helyre utaztak, ahol a chagán lakott, az általuk Ektagnak nevezett hegyhez, melyet görögül aranyhegynek lehetne nevezni.”10

A szír Ephesosi János egy érdekes közléssel egészítette ki a Zemarchos utazásáról szóló ismereteinket, amit érdemes idézni, mivel kevésbé ismert. A turkokkal szövetséges s a római követeket szintén fogadó egyik nép királya, amikor megtudta, hogy a római követek megérkeztek, „keserves sírásban tört ki, kivált akkor, amikor a követeket fogadta és látta, hogy előtte állnak”. A kérdésre, hogy miért sír ennyire, még jobban kezdett sírni, majd azt válaszolta:

„Hogy mostani gyászom és sírásom okát megtudjátok, elmondom nektek, hogy emberöltők és nemzedékek óta azt a hagyományt kaptuk, hogy 'ha a rómaiak országából érkező követeket fogtok látni e vidékeken, tudjátok meg és vegyétek biztosra, hogy az egész ország elmúlik, feloszlik, az összes birodalmak megszűnnek, s a végén az emberek mind egymást pusztítják el hirtelen abban az időben.”11

Elképzelhető, hogy ősi időktől fogva élt egy prófétikus hagyomány arról, hogy Napkelet és Napnyugat népeinek találkozása, pontosabban a nyugat népeinek keletre érkezése, behatolása a keleti territóriumba egy ilyen apokaliptikus végkifejletbe torkollik majd. Nem kizárt, hogy talán ennek a próféciának akarták elejét venni a keleti lovasnépek, mikor seregeikkel az ókortól kezdve sorozatosan megtámadták a déli és nyugati birodalmakat. Ugyanakkor a kagán a legfigyelmesebb vendéglátó módjára bánt a római követekkel.

A hunok, türkök, egyszóval sztyeppei népek utolsó nagy képviselője volt a Kárpát-medencében a magyarság érkezése előtt az avar, vagy avar-hun nép. Az avarokról bőséges források állnak rendelkezésünkre, azt is megtudjuk, hogy a bizánci hadsereget Mauritius császár mindenben az avarok viselete, sátrai mintájára akarta felszerelni (Szádeczky), s egy időben avar öltözködés és hajviselet volt a divat Konstantinápolyban (Prokopius: Titkos történet-ben a kék és a zöld pártról). Itt most befejezésképpen idézzük a híres avar esküt, amely belső elszánásában, képzeteiben tükrözi az avarság hitének erős megnyilatkozását, bár esküjüket attól függően tartották meg, hogy a bizánciak miképpen viszonyultak a közös kérdésekhez, s hogyan változtak a feltételek.

(Az avar kagán) „azonnal kivonta kardját és avar szokás szerint megesküdött: átkot mondott saját magára és az egész avar népre, ha a rómaiak ellen mesterkedve tervezné a Száva-híd építését. Kardtól vesszen el akkor maga és az avarok egész törzse, a magasságos ég s az égben lakó isten (!) küldjön le tüzet reájuk, körös-körül a hegyek és az erdők zuhanjanak reájuk és a Száva folyó föléjük áradva borítsa el őket. Barbár módra ilyesmiket mondott esküjében a kagán, majd így szólt: 'Most római szokás szerint is esküdni akarok.' Egyszersmind megkérdezte tőlük, hogy az ő véleményük szerint miben rejlik elegendő biztosíték és szentséges tekintély, amire megesküdvén nem kerülheti el a haragvó isten csapását a hitszegő. A Singidunum főpapi tisztségét ellátó férfi erre tüstént eljuttatta kezéhez a szentírás könyveit azok útján, akik a két fél között az üzeneteket közvetítették. Ő pedig …, felállott székéről, tettette, mintha nagy és istenfélő tisztelettel venné át a szent könyveket, leborult és utána mondotta az esküt annak, aki a szent iratokból isten szavait idézte: megesküdött, hogy semmi sem hazugság abból, amit elmondott.” 12


Illusztráció:
Griff-alak az Ibrány-Esbóhalomi hajfonatkorongon, aranyozott ezüst (Magyar Nemzeti Múzeum, 1996); a magyar népmesékben griffek hozzák fel a hőst az alvilágból (a griff egy sasfej = a szél, a levegő eleme, és egy oroszlántest = a tűz eleme összetétele, s egyúttal a kolerikus-szangvinikus vérmérséklet szimbóluma).


Jegyzetek:

1 Ld. Télfy J.: Görög források a scythák történetéhez, Pest, 1863., p. 11; itt a dél-kaukázusi Arax-folyónál lakó masszagétákat említi a szerző, de az Araxnál a szaka-szkíták laktak, míg a masszagéták a közép-ázsiai Oxusnál, ami az Amu-darja régi neve.
2 Hist. VII. 8, p. 286. ed. B. G. Niebuhr, Bonn, 1834.
3 V. ö. Szádeczky-Kardoss Samu: Az avar történelem bizánci forrásai, Bp., 1997.
4 Anonymus ebből eredezteti a „hungárus” népnevet, de hozzáteszi, hogy ez nem a magyarok saját neve, sőt a bolgár Zalán fejedelem gúnyolódásképpen használja velünk kapcsolatban a „hungvárus” nevet, ami utalhat a régi magyarságnak egy alárendelt vagy rivális szerepére az onogur-bolgárokkal szemben; ld. Anon. 14, 32. rész; ld. még Onogoria ország Ravennai Anonymus, 7. századi Geográfiájában, IV. 2, p. 170-171., végén térképpel: Anonymi Ravennatis, Cosmographia, 1860, Berolini, ed. M. Pinder et G. Parthey, http://www.archive.org/details/ ravennatisanony01ravegoog. Ld. szerzőtől Ismerjük-e krónikáinkat?, Turán, 2010/1.
5 Egy közép-ázsiai városról lehetett szó; az arab Al Istahri számos -kát végződésű városnevet sorol fel az Oxus és a Jaxartes folyók vidékén, melyekhez hasonló -káta nevű település Magyarországon is több létezik.
6 Angol nyelven ld. Movses Dasxuranci: The History of the Caucasian Albanians, Oxford, 1961, transl. C. F. Dowsett. Kiadták orosz és örmény nyelven is.; a keresztény hunokról ld. még Szt. Jeromos, Epistola ad Laeta, CVII. 2, 3., AD 401 v. 402 körül; http://www.ccel.org/ccel/schaff/npnf206 . v.CVII.html. Ld. még szerzőtől A sztyeppei népek és a kereszténység, 2009. okt. 22-25, Csíkszeredai konferencia tanulmánykötete.
7 Szalmási Pál: Movses Kalankatvaci a kaukázusi hunok vallási kultuszáról, Keletkutatás, 1974., Turán 2009/2.
8 Turán, 2009/2.
9 Zakariás rétor, Kmoskó Mihály: Szír írók a steppe népeiről, Bp., 2004., p. 100-101.
10 Menander Protektor történeti művének fennmaradt töredékei, ford., jegyz. dr. Lukinich Imre, Brassó, 1905.
11 Kmoskó M. i.m., p. 134; Szír Mihály hasonlóképpen írja le ezt az esetet, uo. p. 179.
12 Szádeczky-Kardoss, I., Menandrosz, az 579. évnél; http://hmult2.50webs.com/ konyvek1/avtortaa.htm


Z. Tóth Csaba rovata
(ztothcsaba.virtus.hu)

Egyházi hadjárat az újpogányság ellen

Keserű pirula a szívcsakrásoknak: magyarellenes az újpogányság



Népszabadság
Czene Gábor
2010. szeptember 3.

A katolikusok folytatják a szellemi küzdelmet, ezúttal a pálos tartományfőnök bírálja az újpogány kultuszokat. Szerinte baj lenne, ha visszatérnénk egy olyan világba, amelyről csak homályos fogalmaink vannak.

Turistaút Dobogókőn - Az egyház szembemegy az újpogánysággal

A katolikus egyház régóta, az utóbbi időben egyre nagyobb intenzitással próbál fellépni az újpogány tanok terjedése ellen. A jelet Pápai Lajos püspök adta meg 2003 őszén, a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége egyik győri rendezvényén. Előadásában hangsúlyozta, hogy mindenkinek joga van a pogány tanításokat követni, de ki kell jelenteni, hogy „nyílt, keresztényellenes támadássorozattal állunk szemben”. A püspök arra figyelmeztetett, hogy a sok tudománytalan írás megzavarhatja azokat, akiknek nincsenek „értelmiségi szintű” ismeretei hitükről. Negatív példaként Szörényi Leventét említette, aki a kereszténység helyett a pogány, ősi valláshoz való visszatérésre buzdít.

Szörényi és a hozzá hasonlók úgy tartják, hogy a Pilis szakrális hely, az „ősök szellemeinek kiemelt gyülekezőhelye”, Dobogókőnél pedig egyenesen a Föld szívcsakrája található. Mivel a legenda szerint az egyetlen magyar alapítású férfi szerzetesrendet, a pálos rendet is Pilisben élő remeték hozták létre, a szívcsakrás hívek sajátos kapcsolatot vélnek felfedezni a pálos lelkiség és a magyar ősvallás között.

Ezért lehet csalódás számukra, hogy immáron Bátor Botond pálos tartományfőnök is bírálja az újpogány kultuszt, emlékeztetve arra: a pálosok életében a legelső helyen mindig is Jézus Krisztus állt. A tartományfőnök a katolikus egyház félhivatalos lapjában, az Új Emberben közölt cikkében előrebocsátja, hogy büszke a kereszténység előtti magyar legendárium alakjaira. Ugyanakkor – állapítja meg – „baj lenne, ha lemondanánk egy ezeréves küzdelem gyümölcseiről, sőt, károsnak és semmisnek tartva őket visszatérnénk egy olyan világba, amelyről csak homályos fogalmaink vannak, s amely épp ezért túlságosan ki van szolgáltatva az egyénieskedő, hangzatos és a valóságtól gyakorta elrugaszkodó következtetéseknek”.

A pálos tartományfőnök szerint a kommunizmus korszakát idézi az a vád, hogy az egyházához hű, gyakorló katolikus nem lehet eléggé magyar érzelmű honpolgár. Ennek épp az ellenkezője igaz. Amikor azonban „sok ember tudatában a nemzet és a nemzeti múlthoz kapcsolódó jelképeink isteni jelleget öltenek, bizony nem vagyunk messze attól, hogy egyértelműen megtagadjuk a világ Megváltóját, Jézus Krisztust”. Ha nemzeti kincseinken keresztül akarjuk megközelíteni a természetfeletti világot, akkor – írja Bátor Botond – akaratlanul is hamis istenképet fogunk kapni. Lehet, hogy ily módon felfokozottabb állapotban közelíthetünk a Szent Koronához vagy a turulmadár mítoszához, de soha nem fogjuk „abban az igazi nagyságban és méltóságban szemlélni, mint amikor Isten öléből” tekintünk rájuk.

Hasonló megnyilvánulásokkal mind gyakrabban találkozni, főleg azóta, hogy a katolikus püspöki kar tavalyi körlevele veszélyes jelenségként említette: „ma az újpogányság szelleme is erősödik”. Székely János püspök például a mátraverebélyi kegyhely Szentkút című lapjában a Jézus magyar gyökereiről szóló rögeszmével szállt szembe, nemrégiben pedig a nagy keresztény egyházak püspökei nem voltak hajlandók templomként elismerni azt a verőcei építményt, amelynek középpontjában pogány jelkép látható.

Vallási vonzatán túl a vita erős politikai töltetet hordoz, hisz – Tomka Miklós vallásszociológus korábbi nyilatkozatát idézve – a pogánykultusz gyakran szélsőjobboldali ideológiával párosul. Osztie Zoltán, a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének elnöke az év elején nevén is nevezte a gyereket. Az újpogány irányzatok elvitatják a kereszténység meghatározó szerepét Magyarország kialakulásában és fejlődésében. „Nyugodtan kijelenthető tehát, hogy az újpogányságnak magyarellenes vetülete is van, ami egyfajta politikai radikalizmusban ölt testet. Való igaz, hogy mindezt elsősorban a Jobbik jeleníti meg” – mondta Osztie Zoltán, hozzátéve, hogy a keresztény értelmiségiek ezzel a szellemiséggel mindig is szembe fognak helyezkedni.

Kiszely István: Az ősmagyarok hitvilága

AZ ŐSMAGYAROK HITVILÁGA

Forrás:
Kiszely István: A magyar nép őstörténete

Az ősmagyarok vallása, a kereszténység előtti hitvilága nagyrészt ismeretlen, csak egységet nem alkotó mozaikokban maradt fenn. Az ősi belső-ázsiai vallási világkép a magyar nép mentalitásában még ma is ott él, töredékei megtalálhatók a néphit, a népmese és a népszokások körében. Maga a "mitológia" szó eredeti jelentése "titkos beszéd" volt, olyan dolgokra vonatkozott, amelyeket az ember nem tudott kifejezni. Származtatott jelentése "hitrege", amely a hajdanvolt hitvilágába enged bepillantani; az Isten, az ember, a lét kérdéseire keres magyarázatot. Soha nem légből kapott dolgok ezek, hanem egy titokzatos ismeretanyag, amelyet beláthatatlan időkön keresztül a generációk egymásnak adtak át. A rokonnépeknél való analógiák kutatása azért olyan fontos, mert a mitológia olyan, mint egy nyelv, melynek hasonlósága minden különbözősége ellenére is rokon eredetre mutat. Őseink hitvilágába némi bepillantást engednek a régészeti feltárások, a korabeli auktorok és a huszonnegyedik óra után itt-ott fennmaradt hiedelem-töredékek, de ősi, immár elveszett csodálatos vallásunk és hitvilágunk egészét már senki sem tudja rekonstruálni, megismerni. Csak mozaikokból következtethetünk arra, ami elveszett, de ma is ott él a magyar nép mentalitásában és a legfelső lényhez való sajátos viszonyában. Úgy szokták mondani, hogy "mi magyarul vagyunk keresztények".

Az ősmagyarok vallásáról

Felvetődik a kérdés, hogy miért nem maradtak fenn ősi magyar istennevek? Azért, mert ilyenek soha nem voltak. A magyarok ősei egyistenhívők voltak, egy Istent imádtak, a világegyetem teremtőjét, vagy ahogyan azt Anonymus nevezi: "a mindenek Urát". Egyedül hozzá fohászkodtak és csak neki mutattak be áldozatokat. Theophylaktosznál ezt olvassuk: "A turkok (magyarok) csupán azt imádják és nevezik Istennek, aki a világmindenséget teremtette". Ibn Fadlan pedig azt írja, hogy "a magyarok az égben lakozó Istent mindeneknél feljebbvalónak tartják". Ugyancsak Anonymusnál olvassuk, hogy "Árpád vezér, akinek a mindenség Istene volt a vezetője…Tas, Szabolcs és Tétény látták, hogy az Isten győzelmet adott nekik… az isteni kegyelem volt velük". Kézai Simonnál írta le, hogy hadbahíváskor "Isten és a magyar nép szava" szólt a kikiáltók hangján. A Lehel-mondában pedig azt találjuk, hogy "Mi a nagy Isten bosszúja vagyunk". A Képes Krónika, a Budai Krónika és Thuróczy János krónikája a magyar honfoglalást így kezdi: "Árpád a mindenható Isten kegyelmét kérte…" A kereszt jelét ott találjuk a honfoglaláskori bezdédi tarsolylemezen, a honfoglaláskori nők nyakában bizánci kereszt formájában és a szabadkai magyar temetőből származó öv csatján áldást osztó aggastyán alakjában. Őseink akár közép-ázsiai, akár későbbi, főleg kaukázusi tartózkodási helyén megismerkedtek a kereszténységgel, hiszen kaukázusi szomszédjuk, az örmények 285-ben vették fel a kereszténységet; püspökeik az onogurok között is térítettek. Prümwart püspök 926 táján Sankt Gallenben, Szent Wikbert pedig 954-ben a kalandozó magyarok között térített. A Cyrill és Metód-legendákban 860-ban a magyarok a keresztény vallás ismeretéről tettek tanúságot. A történeti források feljegyezték, hogy 945-948 táján Bulcsú és Tormás (Termacsu), majd 953-ban Gyula törzsfő Konstantinápolyban megkeresztelkedett, Ajtony, Géza és István pedig Vidinben vették fel a keresztséget.

A pusztában élő népek egyistenhívők, de az Istennel a szellemi világ lényeinek személyén vagy a táltosokon keresztül tartják a kapcsolatot. Tudják, hogy a Teremtő "ott van" közöttük, szertartásaik egy része mégis a szellemi világ lényeihez kötődnek. Ott élnek szoros kapcsolatban a természettel és tisztelettel adóznak a természet elemeinek anélkül, hogy azokat bármilyen módon imádnák. A menny, az égitestek és a természeti erőket megszemélyesítő világkép ott él hitvilágukban, de az Isten messze kimagaslik közülük. Isten hírnökei a vadászmadarak. Vallásuk fontos szerepet töltött be a társadalom felépítésében és a hadviselésben. A honfoglaló magyarok vallásában a teremtő Isten az egek ura volt és az ő akaratából uralkodott népén a főfejedelem. Ősi egyistenhitünk bizonyítéka, hogy összes hittel kapcsolatos szavunk török, belső-ázsiai eredetű (Isten, lélek, imád, menny, is [szent], ül, megszentel, boldog, böjt, vétek, bűn, bocsát, búcsú, hisz, hit, teremt, örök stb.). Úgyszólván az egész Bibliát le lehetne fordítani a honfoglalás kori magyarságunk nyelvével. "Pogány kori" szókincsünkből jóformán csak a "Fiúistenre" vonatkozó hit emlékei hiányoznak. A magyarok ősvallása sem volt más, mint mindazon belső-ázsiai népeké, akik ugyanazokon a területeken mozogtak, ahol őseink. A vallások története tanúsítja, hogy egyazon éghajlat alatt, hasonló természeti benyomások közepette, egyforma életmód mellett, a műveltség egyazon fokán hasonlóképpen alakul a népek vallásos szemlélete. Ezért is keverik össze az európai auktorok a szkítákról, a hunokról, az avarokról, a "türkökről" és a magyarokról kialakított képüket.

A magyar ősi hitvilágával szemben a finnugor népek vallásában ott szerepel Numio-Tórum, Num, Senke, az Embernevelő isten, Orr-iki, a világfelügyelő férfi, a Nahracsi bálvány, Nadim szent helyei, a halotti báb, a medve-kultusz és még megannyi olyan vallási elem, amely őseinknél sohasem volt jelen; népművészetünkben és hitvilágunkban még csak nyomokban sem lelhető fel.

A belső-ázsiai nagyállattartó lovas népek vallása

A nagy nyájak és csordák együtt-tartása, a legelők kiszemelése és védelme nem annyira testi munkát, mint szemlélődést és előrelátást követel; az embert irányításra, parancsolásra és uralkodásra neveli. Míg a vadásznépek babonás félelemmel tekintenek a táplálékul kiszemelt állatra és benne természetfeletti erők letéteményeseit vélik felfedezni, addig a pásztornak a gondozott nyájhoz való viszonyát a hasznosság és az ésszerűség szempontjai szabályozzák. A nagyállattartó népekre jellemző a biztos kezű átgondolt életirányítás, ugyanakkor vallásos szemlélete a világnak. A végtelen rónákon való barangolás, a teljes fenségében kibontakozó égbolt látványa a nagy kozmikus összefüggések felé irányítják az ember tekintetét. Minthogy a pásztorok szemében a szelídített állat minden rejtélyességét elvesztette, a vadmadarak válnak számára olyan lényekké, hírnökökké, melyeknek életmódját még nem ismeri. A turulmonda ugyanazokból a totemisztikus hiedelmekből táplálkozik, melyek a többi türk nép eredethagyománya alapjául szolgál. A magyar uralkodóház e mondára való utalással, mint turulnemzetség élt az emberek tudatában, s a magyarok egészen Géza fejedelem idejéig a turult ugyanúgy vezéri jelvényként használták, mint a szkíták a szarvast. A fejedelmi háznak ez a mitikus származása rendkívüli képességeket, bölcsességet, vitézséget és előkelőséget biztosított, melynek hatása alól a magyarság még a keresztény korban sem tudott szabadulni. Ez a gondolatvilág jól illusztrálja az eurázsiai lovasnépek uralomfelfogását. A belső-ázsiai lovasnépeknek eredetükre vonatkozó hagyománya a mítosz és a vallásos képzeletvilág ködébe burkolja népük és birodalmuk megalakulásának valóságos folyamatát, e mítoszokból pedig a dinasztiaalapító fejedelem alakja lép elő természetfeletti képességekkel felruházott hősként. "Midőn fent a kék ég és lent a fekete föld megteremtettek, a kettő közé születtek az emberek, s emberek felett pedig úrrá lettek ősapáim, Bumin kagán és Istemi kagán." olvassuk az egyik Kr. utáni VIII. századból származó orhoni feliraton. A belső-ázsiai uralkodó valamilyen módon az Istent képviseli a földön, hiszen annak "kegyelméből" uralkodik.

Miként az állami szervezet, úgy a hadrendszer is vallásos értelmű. Ahogyan a fejedelem uralma a világmindenséggel való harmónián, az "ég akaratán" alapul, ugyanúgy kívánják ezt az üdvöthozó összhangot hadvezetésükben is biztosítani. A hunok csak telihold idején támadtak és mitológiájukban fontos szerephez jutott a négy égtáj, melyeket meghatározott színekkel szimbolizáltak. A hunok hadseregük bizonyos szárnyaiba csak bizonyos színű lovakat állítottak. A belső-ázsiai állattartó népek minden életmegnyilvánulása meghatározott vallási rítusokhoz kapcsolódott; ezek egész életüket átitatta. Ezt a keresztény Európa nem értette meg, hiszen ezen népek életfelfogása, vallása távol állt Európától. A magaskultúrájú nagyállattartó lovas népeket Góg és Magóg ószövetségi hordáival mosták össze, kiket büntetésből az Úr küldött választott népére. Az új lovasnép, amely az első évezredben tűnt fel a "keleti határon" európai megítélés szerint pogány volt és megítélésük szerint szemben állt a keresztény kultúrkörrel és vallással. Márpedig a magyarság olyan kultúrkörből szakadt Európába, amelynek népei magasrendű istenélménnyel, egyszerű és tiszta hitvilággal rendelkeztek. Az ősi magyar hitvilágban világos rend van; az égi hatalmak és az evilági élet rendje ugyanaz. Miként az emberpiramis csúcsán a korlátlan hatalmú fejedelem áll, akként trónol az ég legmagasabb szférájában a (fő)isten. Ahogy a földi élet alapja a család, a nemzetség, a törzs és az egész nép termékenysége a szent fejedelemben testesül meg, ugyanúgy népesül be az emberfeletti erők birodalma is. A földi rendben folytatja az egész nép a halállal kezdődő új életet.

Sámán vagy táltos?

Irányított őstörténetünk egyik legnagyobb csúsztatása az, hogy Szibériában és másutt valóban létező sámánokat önkényesen összemosták őseink tudós gyógyító embereivel a táltosokkal, márpedig őseink soha olyan területen nem tartózkodtak, ahol sámánok éltek volna. Jogos a "sámánkutatás" Szibériában, csakhogy a magyarok ősei sohasem jártak ott. Ezen összemosás gyökereit abban kereshetjük, hogy őseink papjainál valóban voltak olyan tulajdonságok - kiválasztottság, "szakmabeli" ismeretek tudatos megszerzése stb, - amelyek a sámánoknál is megvoltak, a kettőjük közötti különbség azonban igen nagy. A marxista őstörténet azt hirdette, hogy a magyarok őseinek a vallása a sámánizmus volt, holott az nem tekinthető vallásnak. A vallásokra ugyanis bizonyos strukturális jegyek a jellemzőek, legfontosabb a vallási tudat, az istenhit (ideológia) és a mitológia. Emellett, de csak másodikként említendő a kultusz, azaz rítus, majd a függőségi érzések és a szociális szervezet. A sámánizmusnak azonban nincs egységes ideológiája, különböző mitológiákkal rendelkező népeknél fordul elő, nincs dogmatikája és teológiája. Leglátványosabb és kiemelkedő része a szertartás (a rítus, a "sámánkodás"), mely összefonódik a törzsi kultuszokkal és nem önálló, azaz a kultusznak nincs társadalmi szervezete. A szibériai sámán az a személy, aki - jelképesen - közvetít az emberek világa és a szellemek vagy lelkek elképzelt világa között. Legfontosabb jellemzője, hogy elő tudja idézni az extázist, melynek során megváltozott tudatállapotba került. A sámán extázisa előidézésére narkotikumokat, kenderfüstöt vagy gombákat használ, "sámánkodásait" szaggatott szarvasbőrruhában végzi, fején sámánkoronát visel és sajátos hangszerén dobol. Sámánjai voltak a lappoknak, az obi-ugoroknak, a madzsu-tunguz népeknek, a paleo-szibériai keteknek, korjákoknak, csukcsoknak, jukagíroknak, de sem az iráni népeknél, sem a belső-ázsiai hunoknál, ujguroknál és türk népeknél ilyenek létezéséről nincs tudomásunk.

Ezzel szemben őseinknek a természettudományokban járatos, tudós, gyógyító papjaik - táltosaik - voltak. A gyógyítást végző tudós és a varázslatot űzni akaró sámán között óriási a különbség. A táltoshoz hozzátartozik a tudás, a másikról való gondoskodás (tehát a gyógyítás), a természetfölötti erők (gyógyfüvek, sugárzások stb.) felismerése és használata. Ősvallásunk papjairól Theophylaktosz írja, hogy "a türköknek papjaik vannak". 1046-ban Péter király ellen fellázadt Vata fia János "táltosokat gyűjtött maga köré, akik éneket zengtek az új hit ellen". Honfoglaló őseink táltosai rendkívül nagy tudás birtokában voltak; mint a törzs legszűkebb vezetőrétegéhez szorosan hozzátartozóknak módjukban állt más kultúrák vallásaiból, papjaik tudásából a lehető legtöbbet eltanulva magukévá tenniük. Talán úgy is mondhatnánk, hogy a táltosok azok a nagy tudású emberek, akik a magyarság "kusza és véletlenszerű" szellemvilágát a Magyarok Istene alá rendezik. Őseink táltosai Belső-Ázsiától a Kárpát-medencéig megtartva ősi feladataikat sokat változtak, ma úgy mondanánk "modernizálódtak". A táltosok szerepe Európába érve fokozatosan halványodott, de a hagyomány gyökerei olyan mélyek, hogy bizonyos formában a máig fennmaradtak; füvesasszonyok, javasasszonyok és jövendőmondók személyében; a táltosok egy-egy részfeladatát ők viszik tovább, asztrológiai ismereteiket az Alföld pásztorai hasznosították, termékenység-rítusuk pedig néphagyománnyá vált. Tevékenységükből sokat megőrzött a néphagyomány; legmarkánsabban a regősök ritmikus ütemű éneklésében vagy a busó-táncokban és a sokáig élő garabonciás diák személyében lelhetők fel nyomai, de szokásaink, nyelvi fordulataink, sőt néhány régi helyneveink is őrzik személyüket. Ez a hitvilág semmiképpen sem nevezhető "primitívnek", hanem a valóságnak az adott körülményekhez való alkalmazkodásának tekinthető, mely a természettel, az ismeretlennel való szoros kapcsolatból ered. Az eltűnt táltos szerepe egy ősi hitvilág pusztulásának tragikus jele. A magyarság táltosai is arra a sorsra jutottak, mint a magyarok közül sokszor annyian. Egy részük abbahagyta az ősi gyakorlatot és a kereszténységet fölvéve igyekezett beilleszkedni az új, számára idegen társadalomba, más részük, aki ellenállt, kivégeztetett. Nem jelent meg többé "táltosló" és természetes okokkal magyarázták a lidérceket és a sokat jelentő szimbólumokból "díszítőelemek" váltak. A halottakat keresztény módon útravaló nélkül temették el, nem adtak melléjük útravalót és nem tették mellé használati tárgyait, fegyvereit. Az sem lett fontos, hogy a halott a felkelő Nap felé tekintsen. Az ősi hagyomány a civilizált Európában "babonává" minősült.

A totemizmus

Őseink társadalma vérségi kapcsolatokra épült; a vérrokonságot tartották a létező legszorosabb kapcsolatnak ember és ember között. A rokonok úgy érezték, hogy a vér titokzatos ereje fűzi össze őket eltéphetetlen szálakkal. Összetartozásuk tudatát a közös ős tartotta ébren, akit ezért tiszteletben részesítettek. Amikor a pontos leszármazás már elhomályosodott, az ős jelképpé, totemmé változott. A leszármazottak valamennyien ugyanazon nemzetség tagjainak tekintették magukat és egész életüket az ebből fakadó parancsok és tilalmak szegélyezték. Az a tény, hogy a magyar csodaszarvas új hazába vezeti népünk őseit azt mutatja, hogy régmúlt időkben az ősanya és a vezető állat jelképe elmosódott.

A "totemizmus" ismérvei a következők: egy embercsoport és egy másik természeti lény áll kapcsolatban egymással, az emberek maguktól szimbolikusan totemektől származtatják, a totemeket ősüknek, rokonuknak és védelmezőjüknek tekintik és az embercsoportok és a totem között rituális kapcsolat van, a totemeket tisztelni (de nem imádni!) kell, végül a totem egy embercsoport címerévé vagy szimbólumává válik, az emberek magukat a totem segítségével nevezik meg, illetve különítik el. Totemisztikus elképzelések bontakoznak ki a régi magyar többnyire török eredetű férfi személynevekből, melyek egyúttal nemzetségeket is jelölnek. A honfoglaló magyar a totemizmus két formáját ismerte: a nemzetségtotemizmust és a családtotemizmust, azaz egy nemzetségen belül az egyes családoknak is megvoltak a külön totemjeik és totemállataik. Jellegzetessége a magyar totemizmusnak a madártotem (sólyom, keselyű, sas, ölyv, főnix, turul stb.), amely régen is gyakori volt és ma is az a belső-ázsiai török népeknél. "Az ősi magyar totemvilágban olyan motívumokra lelhetünk, amelyek gerincei a mai belső-ázsiai hitvilágnak is " (Gunda Béla).


A magyarok ősvallásának kutatásáról

Őstörténetünk egyetlen részével sem foglalkoztak annyit, mint ősi hiedelemvilágunkkal és ősvallásunkkal. Vallásunk nyomait megtaláljuk Szent István, Szent László, Könyves Kálmán dekrétumaiban; megismerjük a boszorkányvilágot, a gonosznak körülszántását és a kolompolással való távoltartását, az állatok betegségének elűzését, a betegséget-megelőző tűzgyújtást, a szerelmi- és termésvarázslatokat és a madarak hangjaiból való következtetést. A XVI. században Bornemissza Péter (1535-1585) Ördögi kísértetek címmel ír a Luca-napi dorgálásokról és az óvónevek használatáról, Félegyházi Tamás (1540-1586) a halotti torról és a lelkek megváltásáról értekezik, Méliusz Juhász Péter (1536-1572) írásaiban a babona és a kuruzslás kerül említésre, majd Ilosvai Selymes Péter (1548-1574), Beythe András (1564-?) Comenius János Ámos (1592-1670) írnak a garabonciásokról, bűbájosokról és a kuruzslásokról. Nadányi János (1643-1707) a vérállító colonokról és a családi élet babonáiról, Apáczai Csere János (1625-1659) a mágikus varázslatokról, Esterházy Ferenc a békakőről és Bod Péter (1712-1769) a gazdasági élet praktikáiról tudósít. Összefoglaló munkát Otrokocsi Fóris Ferenc (1648-1718) és Cornides Dániel (1732-1787) írnak; ez utóbbinál olvassuk: "Semmi kétségem afelől, hogy a magyarok csak egy istent imádtak". A Kisfaludy Társaság pályázati felhívására Kállay Ferenc (1790-1861), Ipolyi Arnold (1823-1886), Csengery Antal (1822-1880), Kálmány Lajos (1852-1919) és Kandra Kabos (1843-1905) nyújtanak be pályamunkákat. A legjelentősebb Ipolyi Arnold 1854-ben megjelent Magyar mitológiája, amelyben "megmentette" az ő korában még található ősvallásunk nyomait.

Ezután a magyarság ősvallásának kutatása tévútra tért, mivel "hivatalos" kutatóink (Munkácsi Bernát, Vikár Béla stb.) a finnugorok - amúgy igen értékes és érdekes - Kalevala-problematikájával kezdtek el foglalkozni, ehhez azonban a magyar ősvallásnak semmi köze sem volt. Diószegi Vilmos (1923-1972) a szibériai sámánkutatásban elévülhetetlen magyar- és nemzetközi érdemeket szerzett, kisebb képességű utódai azonban a sámánkutatást kritika nélkül az ősmagyarok vallásává téve hosszabb időre tévútra vitték őseink vallásának kutatását. A kitérő idején a hagyományos gyűjtőmunka is tovább folyt; Zlinszky Aladár (1864-1941), Róheim Géza (1891-1953), Marót Károly (18855-1963), Szendrey Zsigmond (1879-1943), Szendrey Ákos (1902-1965), Dömötör Sándor, Manga János, László Gyula, ifj. Kodolányi János, Vajda László, Dienes István és sokan mások értékes rész-munkákat közöltek és egy részük folyamatosan közölnek.

A honfoglaló magyarság istenhite

- "A magyarok istene". Az ősi magyar mitologikus istenhitnek főalakja a többféleképpen megnevezett Teremtő, az Isten vagy az Úr, a népi szóhasználatban az Úristen, az Öregisten vagy Atyaisten. Ő a világ ura, a legfőbb irányító lény, aki kézben tartja az ember és minden élőlény sorsát, segítő és igazságos, de büntet is. Mitológiáinkból, meséinkből, az írott forrásokból és a népszokásokból összeállított ősi istenfogalmunk szerint a magyarok istene az égben lakozik, ahonnan figyeli a világ folyását, noha néha neki tulajdonítják villámszóró funkcióját "istennyila", "mennykő" formájában. Az ázsiai népek istenüket férfi formában testesítik meg. Bár a kereszténységet népünkre ráerőltetők ősi vallásunk elemeit igyekeztek eltörölni, annak egy része a keresztény ünnepekben és liturgiában tovább élt. Középkori templomainkban nyomára bukkanunk a fény és árnyék, a jó és a gonosz küzdelmének. Szent László (a fény) és a kun (a sötétség) keresztény köntösben folytatják harcukat templomaink északi falán. A haláltalan hősök küzdelmébe belekerül a női elem (Boldogasszony szerepe). A kereszténység ünnepeit szinte kivétel nélkül visszavezethetjük és megtalálhatjuk a természeti népek műveltségében. Krisztus feltámadásának előképe a sumer Innin, a világ teremtése az ugyancsak sumer Enkinek ember-gyúrása, de ősi jelkép a piros tojás, a húsvéti locsolkodás, a körmenetek stb. Ami még ősi hitvilágunkból megmaradt, azt népmeséink, mondavilágunk és népművészetünk őrzi. Népi hagyatékunkban megjelenik az ördög mint teremtő (demiurgos, a világ teremtése a tengerből felhozott homokból, a Nap és a Hold elrablása és megszerzése, a pünkösdi király, a bikafékezés, a táltosparipa, a sokfejű sárkány, a vashegy a világ tetején, az égig érő fa, a kancatejfürdő, a kacsalábon forgó kastély stb.). A honfoglalás előtti magyar hitvilág a honfoglalást követő változások (az új társadalmi-gazdasági rend, a kereszténység felvétele) következtében elvesztette azt az erőt, ami egységben tartotta. Egyrészük nyomtalanul elpusztult, másrészük megmaradt és/vagy "babonává" süllyedt, vagy teljesen elvesztette jelentőségét. Mivel Európa háborúban nem tudta legyőzni a magyarságot, azt az erőt kellett elpusztítania, ami összetartotta; múltját és ősi hitét (vallását). A magyarság megnyerése vagy elvesztése a katolikus egyház számára létkérdés volt. Egy olyan erős nép, mint a honfoglaló magyar, mindenképpen térképformáló erővel rendelkezett. A nagy magyar térítések ellenére mégis egyetlen európai uralkodócsalád sem volt olyan független a pápától, mint Emese unokái: az Árpád-háziak.

A végtelen rónákon való barangolás, a teljes fenségében kibontakozó égbolt-látvány a nagy kozmikus összefüggések felé irányítják az ember figyelmét, s hitéletében a menny, az égitestek, valamint a természet erőit megszemélyesítő szellemvilág képzeteinek juttatják a főhelyet. Felfogásuk szerint ez a szellemvilág, melyből meglepő tisztasággal egy főisten, "az Isten" alakja emelkedik ki, aki a legkülönbözőbb jelek által a természeti jelenségekben vagy akár az állatvilág révén nyilvánítja ki akaratát az ember előtt. E vallásos háttérnek megfelelően mondavilágunkban és művészetünkben mitikus jelentőségű állatalakzatok jutnak fontos szerephez. Ilyenként kell értelmeznünk a magyar mondavilágban szereplő turul alakját, mely a nép születésének homályba vesző történelmi tényeit a mítosz világába emeli. A magyar uralkodóház e mondával való utalással az Eurázsia lovas népeire jellemző felfogást mutatja, miszerint az uralkodóház hatalma természetfölötti természetű. A dinasztiaalapító fejedelem természetfölötti képességekkel felruházott hős, aki az istenséget képviseli a földön, mint olyan, aki "az ég akaratából" uralkodik. Ennek nyomán vallásos értelmet nyer az állami szervezet, és benne a hadrendszer is. A Gesta Hungarorumban olvassuk, hogy "Árpád a mindenható Isten kegyelmét kérte, hogy az Úr azt a földet engedje nekik örökre". "Isten" szavunk ótörök eredetű ("Ősök Istene"=Es-Ten, ami egyes török népeknél osten változatban fordul elő).

- Boldogasszony. Ősi hitvilágunkban megjelenik egy talányos rendeltetésű nagy tiszteletnek örvendő istenanya, akinek neve Boldogasszony vagy Boldoganya. Fogalma Belső-Ázsiába nyúlik vissza. Szent István azért tudta az országát Szűz Máriának felajánlani és ezt a felajánlást a magyarokkal elfogadtatni, mert a hitvilágunkban szereplő Boldogasszony - Babba - fogalma közel állt a katolikus Szűz Mária fogalmához. Mindkettőnél nem egyszerűen asszonyról van szó, hanem egy életet adó személyről. A szeplőtelen fogantatáshoz igen hasonló mitológiánk Emeséje is, éppen ezért mi magyarok Máriát Szűz Máriának nevezzük, holott őt az európai kereszténység Szent Máriának (Heilige Marianak, Santa Marianak stb.) nevezi. Őseink istenanyja nem az európaiak által ábrázolt Holdon, hanem a Napon, illetve a Napot szimbolizáló kereszten áll. Szent Gellért térítő törekvései során találkozott egy jóságos, fenséges mennyei asszony kultuszával, akiben mintegy Szűz Mária előképét láthatta, akinek tisztelete nagyobb akadály nélkül válhatott Mária-kultusszá és akinek költői neve sem látszott méltatlannak arra, hogy Isten anyját ékesítse. Ekkor választotta ki Szent Gellért a "Napba öltözött asszony" bibliai idézetét az udvar előtt tartott prédikációjának témájául.

Népünk hét "Boldogasszonyt" tisztel, akik között legnagyobbnak a Nagyboldogasszonyt tartja. Ennek "leányai" a többi boldogasszonyok (szülő-, fájdalmas-, gyertyaszentelő-, sarlós-, segítő- és havi), de ismerik a "Szűz Kisasszonyt" is. A néphit Kisasszonyt azonosítja a kereszténység legnagyobb szentjével, Szűz Máriával, jóllehet a keresztény hittan erről nem szól. Meddő asszonyok kilenc hetet böjtölnek, hogy a Nagyasszony segítsen rajtuk és aki kedden mos, megbántja a Nagyboldogasszonyt, a Kedd Asszonyát. Kedden tilos minden erős munka, viszont elkezdésre, elindításra (pl. tyúkültetésre) szerencsés a kedd. Az adatok tömegéből kitűnik, hogy Nagyboldogasszony az élet adója és védője, bőség, termékenység, aratás, növény és ember szaporodásának védője.

Kálmány Lajos, aki Boldogasszony, ősvallásunk istenasszonya című kötetet 1885-ben adta ki a magyar díszítőművészet keleti forrásainak kutatása közben talált egy ősi magyar Nagyasszonyt gabonával, gyümölccsel, termékenységgel összefüggő kultuszának nyomaira, akit Huszka József Asztarte-Boldogasszonynak nevezett. A magyar népművészetben együtt találjuk sumer Baú istenasszonyt és a belső-ázsiai Boldogasszonyt, amint trónszékén ott ül a baúkoronás nőalak fodros ruhában, szimbóluma az életfa, a termő ág, amit kezében tart, vagy az életvízzel telt serleg, melyek jelzik, hogy ő az Élet Nagyasszonya. Az ősmagyar Babba, a "születést adó" és a sumer Bau, az "élelemadó" alakja népünknél immár összemosódik Szűz Mária alakjával. A Boldogasszony füveket népünk Nagyboldogasszony napján a templomba viszi megszentelni, ezeket a füveket a halott mellé teszik a koporsóba. A megszentelt ökörfarkkóró pedig a boszorkányok elkergetésére hasznos. De funkciója van a Boldogasszony hajának, tenyerének, cipellőjének stb. elnevezett gyógynövényeknek is. Az ősi ábrázolások némelyikén feltűnik a Nagyasszony mellett az úgynevezett "lagashi címer" állata, a kiterjesztett szárnyú napmadár, a mindig visszatérő sas, de mellette ott látjuk őseink totemmadarát a turult is.

Csíksomlyó ősi kereszténység előtti zarándokhelye a magyarságnak. Úrasszonya, a Napbaöltözött, akit a csíki székelyek, a gyimesi csángók és Moldova csángóságának egy része Babba Mariának nevez, akiben őshitünk istenasszonya és Szűz Mária alakja keveredik. Daczó Árpád (Lukács atya) Erdély tudós ferences szerzetese mondta, hogy "annak, aki Babba Mária nyomában jár, annak fölösleges népünk mítoszát a régmúltban keresnie, hiszen az európai környezetünkben ez az egyetlen élő, minden fontos elemében ma is föllelhető mitológiánk". A székelyeknél egy legenda maradt fenn: amikor Bálványos várához egy keresztény hittérítő érkezett, a vár táltos papja, miután meghallgatta őt, hogy miféle szándékkal keresi vára magyarjait, rendelkezett a bebocsátás felől, hiszen - amint mondta - "azt hirdeti e küldött, ami szerint mi eddig is éltük napjainkat". Szent László - a Képes Krónika tanúsága szerint - a magyarság fényes állatát, a csodaszarvast testvére, Géza előtt angyalnak nevezi a mogyoródi dombon. Nem tüntette el a szarvast, csupán új tartalommal öltöztette fel. Népünk elfogadta e változatlan változást, mert királyainkban a nagy hun király, Attila és Árpád örökösét látta. A dozmati regősénekben a szarvas Isten küldötte "szent angyalaként" jelenik meg. A magyar feszületeken igen gyakran alul, a boltívbe az Istenszülő Asszony, népünk Boldogasszonya áll. Április 25-én, Márk napján a keresztútnál állított feszületnél áldja meg a pap a határt, ég és föld közelgő ünnepe előtt a "nászágyat" szenteli meg e kitüntetett helyen. Zalában szélben megszólaló csengőfűzéssel díszítették fel az útelágazásoknál álló feszületet, hogy távol tartsa a viharral érkező, határt pusztító gonosz szellemeket.

Ősvallásunk egyes elemei

Őseink életében jelentős szerepet játszottak az elhalt ősök, kiknek lelke hitük szerint jószelleme volt leszármazottainak. Tiszteletükkel függött össze az állandóan égő nemzetségi tűzhely, a különféle temetkezési szertartások és az emléktorok. Róluk emlékeztek meg őseink tűzre vetve az étel első darabját és az ital első cseppjét. A sötétség hatalmainak őseink hite szerint az igazi ideje az éjszaka. Elűzésük legjobb fegyvere a Nap tükre, a melegítő és világító tűz, amiben őseink tanyáznak, ezért nem szabad a tűznek kialudni. A tűzhely közül foglaltak helyet a családi és nemzetségi jelképek, melyeket Szent Gellért "szkíta bálványoknak" nevezett. Ezeket a mély értelmű és éltető szimbólumokat alacsonyította le az európai "kultúra" "tűzimádássá" és "bálványimádássá". A halottal vele temették használati tárgyait és lelkének kiengeszteléseként halotti tort ültek. A család őseinknél annyira megbonthatatlan egység volt, hogy az a túlvilágon is folytatódott. Őseink szerint az égi hatalmak nem mások, mint őseik szelleme. A nagycsalád munkamegosztása hitük szerint a túlvilágon is folytatódott: a férfiak a Nap és a Hold pályájával törődtek, az asszonyok az élet vízére és a születendő gyermek lelkére ügyeltek. A becsületes embernek hét ősét kellett ismernie. A kereszténység felvételével az égi nagycsaládok rétegei lassan a múltba vesztek és kialakult belőlük a rétegekre osztott mennyország. Az alsó rétegekben lakik az isteni lények többsége, felfelé haladva egyre kevesebb lény tartózkodik, míg legfelül székel az Úristen. Ehhez a világos rendhez járul még hozzá a teremtéssel kapcsolatos hitvilágunk, miszerint ami létezik, azt teremtett dolognak képzeljük.

- Az égig érő fa (életfa vagy világfa) népművészetünk leggyakoribb jelképe. Őseink látták, hogy a növények megszületése, növekedése és halála az emberek szeme előtt folyik le és teljesen hasonlatos az ember életrendjéhez. Ám a növényzet tavasszal újraéled, viszont az ember élete halálával véget ér. Márpedig az ember a vegetáció örök megújulását átviszi az emberre. Az emberek saját életét átvitték a fa életére, egy olyan fáéra, amely nem nyújtja az árnyékot, egy távoli, mesés helyen érleli gyümölcseit, ahová csak a kiválasztottak juthatnak el. Az életfa ágainak és virágainak a száma szigorúan megszabott, legleterjedtebb a hármas elosztás, de találkozunk annak többszörösével is. E fa ágai között ott van a Nap (a férfi), a Hold (a nő szimbóluma). Nemegyszer az életfa az évente kiújuló szarvasagancsból indul ki, ami a folyamatos elmúlás és megújulás egységét fejezi ki. Az égig érő fa képzetét a török népek mind ismerik a következő elképzelés szerint: van a világon egy csodálatos fa, amelynek kilenc elhajló ága van. Ha az ágak elkezdenek kavarogni, abból támad a szél. Olyan csodálatos fa ez, hogy nemcsak a Hold jár el az ágai között, hanem a Nap is. A csodálatos fa olyan helyen nőtt, hogy csak az ilyen tudományban jártas ember találhatja meg, a közönséges ember csak hírét hallja, de látni nem láthatja.

A magyar hiedelemvilág "csudálatos fája", "égigérő" vagy "tetejetlen" fája nem egyéb, mint a táltoshitű népek világfája, amely összeköti az alsó (a földalatti-), a középső (a földi-) és a felső (túl-)világot. Az Égig érő fa csodálatos népmesénkben is megmaradt: A sárkány elrabolja a lányt és az égig érő fa tetejére viszi. Sokan indulnak el a kiszabadítására, de kísérletük kudarcba fullad. Végül a kis kanásznak sikerül feljutnia a világfa csúcsára úgy, hogy baltájával lépcsőt vág a fa törzsébe és a rétegekből álló lombkoronán "világról-világra" halad. A hőst az ott lakó Szél, a Hold és a Nap anyja segíti útján. Ebben a mesében a magyar ősvallásnak három rétege ötvöződik: 1. az ég rétegződése és az egyes rétegekben lakók pontos munkamegosztása; 2. az élet fája teli tápláló gyümölccsel; 3. az akadályokkal megtűzdelt fa megmászása. Az égigérő fa motívumát elszigetelt, Európában csak magyar területen megtalálható volta miatt még a honfoglalás előtt Keletről hozott ősvallásunk maradványának kell tekintenünk.

- Őseink föld alatti világ-képzete igen régi. A felsőbb lények közül legélénkebben a tündérek maradtak meg, akik a csodás szépségű arany boldoghonban, Tündérországban, túl az Operenciás tengeren laknak. A tündérek a csodálatos világban az emberiség, a természet, a föld jótevő anyáiként jelennek meg, kik a halandókat kegyelve, látogatva boldogító munkával és művészettel áldják meg. Van mitológiánkban "szépasszony", "kisasszony", de rosszindulatú tündér is. Ősi hiedelemvilágunk csodálatos állatlénye a belső-ázsiai sárkány, amely halakból, vagy olyan kígyókból lesz, melyek hét évig a mocsárban tenyésznek. A sárkány általában a földön kezdi el életét, aztán felszáll a fellegekbe, elborítja a Napot és zivatart hoz létre. A mocsári lángnak, a lidércnek alakjában afféle tűzmanót vélnek felfedezni, aki a kulcslyukon is befér. A táltosló népmeséink vitézeinek elengedhetetlen társa és segédje, aki gazdájának tanácsot ad és mindenben segíti őt. Az elemek közül a tűznek őseinknél különösen jelentős szerepe van; ez meleget ad és éltet. Ott van a születéskor, a házasságánál és a halálnál. A víz az élethez nélkülözhetetlen, ezért tiszteletük tárgya volt. A föld azon jótevő anya, amelynek méhéből minden ered, amelyben minden tenyészik, nő, gyümölcsöz, és amelybe minden visszatér. A lég (levegő, lehelet, szél, szellő, szellet, lélek, szellem) az istenség és az emberek közötti elem, illetve az istenségek, az emberfeletti lények eleme, régi nyelven: levegőég, amelyben jár a tündér és táncolnak a boszorkányok, repked a sárkány, a lidérc és a táltos paripa.

Az égitestek közül a Nap kultusza jelentős volt a szkítáknál, a hunoknál és a török népeknél. Megünnepelték a Nap feljöttét és a tavaszi napéjegyenlőséget. Őseink kötődése a Naphoz szorosabb volt, mint manapság; a fény jelentette számukra az életet és az igazságot. Vezetőik szimbóluma a Nap volt; a "kündü" szó annyit jelent, mint Nap fia. Az égi frigynek a mintájára a földi házaséletben a Nap szerepe az erősebb, természetesebb és ellenálló férfié, a Hold alak- és fényváltoztató szerepe pedig a nőé. A magyar népművészet átvészelte a mintainkvizítorok emlékirtását, a kíváncsi és nem értő szemek elől virág- és állatalakokba, növényi kompozíciókba rejtette ezeket az ősi szellemvilágot. Ezek az ősi Nap-jelek ott díszelegnek a kapukon, a házormokon, a fejfákon és a kézimunkákon, kerekes változatát a nép "naprózsának" mondja. A napjel ősi tartalmát a nép elfelejtette, de formáit hagyományaiban konzerválta.

A Hold. A természetben élő ember az őt körülvevő világban ügyefogyott, gyenge volt, segítségre volt szüksége, felfigyelt a Holdra. A Nap fényével szemben az éj félelmeit, borzalmait a Hold enyhítette, amely alakváltozásai, időleges eltűnése és az ezzel járó sötétség révén tiszteletreméltóvá vált. A Hold őseinknél az anyaméhet, az örök emberi megújulást szimbolizálta; a Holdon elhelyezett életfa is ennek a jelképe.

A magyarok ősei a testet és a lelket megkülönböztették; erre utal, hogy létezett külön szó a lélekre és e kifejezés bizonyos kapcsolatban áll a lehelettel. A lélek továbbélésére utalnak a halotti torok és a temetési szertartások. Őseink szép mítosza volt, hogy a születésre várók lelke a túlvilágon az életfa ágán lakozik, onnét száll le a földi létbe, és a test halála után oda tér vissza. Ezért megkülönböztették a testlelket, amely a testben levő minden élettani, szellemi, érzelmi és értelmi működés fogalma, a szabadlelket, ami az egyénnek a testen kívüli megjelenési formája, második énje, amely alkalmilag el is válhat a testtől, az álomlelket, amely az embernek nem cselekvő állapotában (álmában) mutatkozik meg, a halotti lelket, amely a halál után a föld alatti másvilágon tartózkodik, valamint a fejlelket, amely az ember fejében fészkel. E lélek-hit népünkben a mai napig él; ha meghal valaki, az ablakokat kinyitják, hogy megkönnyítsék a lélek távozását. Eger környékén fekete kendőt borítanak a tükörre, hogy a halott abban ne lássa meg magát, és az órát megállítják, hogy a lélek vissza ne térjen. A halott mellé odahelyezték használati tárgyait és pénzét. Szeged környékén egy öreg csizmadia fiának lelkére kötötte, hogyha meghal, egy botot és egy négykrajcárost tegyen mellé a koporsóba, mert a hídpénzt majd követelni fogják a mennyország hídján.

Voltak őseinknek szent helyei, ahol imádkoztak, esetleg kérték a természet erőit jó termésre, esőre vagy másra. Az áldozatok bemutatásáról már Anonymustól is szerezhetünk ismereteket: "Tarcal hegyén kövér lóval áldoztak" és Ungvárt bevévén "a halhatatlan isteneknek nagy áldozatokat mutattak be". Áldozatokról a Kínai Évkönyvek a hsziungnúkkal kapcsolatban is tesznek említést. Nagy eseményekkor fehér lovat áldoztak a Főistennek. Az áldozatok csökevényes maradványa az, amikor italozás előtt parasztjaink a pálinkából ujjukkal néhány cseppet a földre fröccsentenek. Ősi ázsiai színes- és egységes hitvilágunk csökevényei a magyar nép képzeletében élő, a mesterségüket tanuló garabonciások, hazajáró halottak és gonosz kísértetek, "tudományosok", halottlátók, embert és állatot megrontó boszorkányok és bábaboszorkányok.

Emese az oltáron

Bethlen gróf pogány temploma
Emese az oltáron



168ora.hu
Pungor András
2010. augusztus 6.

Nem szentelték fel a keresztény egyházak Verőce közadakozásból épült új templomát, mivel az oltárképén nem Jézus szerepel, hanem az ősmagyar hitvilág Emeséje, akit egy turulmadár a fénybe emel. Az imahelyet Bethlen Farkas, a falu polgármestere álmodta meg, hogy a magyarságtudatunk erősödjön. PUNGOR ANDRÁS riportja.

Erős az apró fahíd, elbírja a kocsit is. Kacska út szalad tőle a Lósi-völgyön át. Elfut a faluvezető tanyája mellett, ahol a házban éppen munkások kövezik a padlót, és Szamba, a féléves erdélyi puli vigyázza őket. Aztán felér a parányi dombra, Bethlen Farkas polgármester új templomához.

Toronyiránt

Messze van innen a falu, de a lovak legelőjétől jól látszik Verőce katolikus templomának tornya, amely éppen szemközt áll az itteni imahellyel. Akár közös egyházhoz is tartozhatna a két épület, csakhogy az újnak nem Jézus Krisztus az oltárképe, hanem a turulos Emese. És az ő álma.

A Kárpát-hazának elnevezett templomnál két asszony sürgölődik: gazolnak, ültetnek. Találtak hozzá a tűzrakó meg a műanyag székek mögött két földlabdás fát. Hetente egyszer jönnek segíteni.

– Nem hiszem, hogy pogány lenne a templom, hiszen a mennyezeten van egy Szűz Mária-dombormű is – mondja Anna a limlomokkal, szerszámokkal, drótokkal, festékekkel terhes lakókocsi előtt.

Önkéntesek építették a templomot, ők felejthették itt a nagy munka rekvizitumait, no meg az áldomásos- és üdítős poharakat.

– Munka után leülünk a templomban, és imádkozunk egyet – mosolyog az asszony.

Pedig nem szentelték fel a búbos kemencére hajazó pompás kis épületet. Hiába van tornya, harangja, míves fa padsora, hiába adott mindene az egyházi lajstromba vételhez, a keresztény verdikt szerint pogány az imahely.

Eddig a jobbos tüntetések „magyar piacain” jól megfért egymással a Jézus Krisztust ábrázoló rajz és a kiválasztott sumer–magyar népről szóló kitűző. Az Árpád vezérről szóló könyv és a Biblia. Divattá, jobbos politikai hitvallássá vált az újpogány és a keresztény hit kevercséje. De úgy tűnik, az egyházak mára finnyásak lettek.

Anna egy pályázatíró cégnél irodavezető. Közkonyhás barátnőjével, Magdival Szendehelyről jár ide.

– Magyarok vagyunk, feltöltődni járunk ide. Kisugárzása van a helynek. Az ősi hit a gyökerünk. Innen indultunk – magyarázza Magdi.

Aztán szemérmesen lehajtja a fejét, és elárulja, hogy beszélget az angyalokkal. Üzeneteket küldenek neki. Például előre tudta azt is, hogy ma jövünk. Az égi szárnyasok bármilyen kérdésre megadják a választ.

Anna bólogat.

Magyar Sziget

Szamba, a kis puli ugrik a lábunknak: jelzi, hogy megérkezett a polgármester. Bethlen Farkas eldobja a cigit, mosolyog, rögtön tegeződik. Magas, ősz hajú, egyenes ember. Grófi a família, 1060 óta jegyzik a családfát. Rokon Bethlen István kormányfő is, sőt a polgármester nagyapja Erdély utolsó kormányzója volt.

Bethlen Farkas az esztergomi ferencesekhez járt. Műegyetemre szeretett volna menni, de nem vették fel. Technikumban végzett, és vállalkozó lett. Volt autószervize és -kereskedése, textilgyára, Dunakanyar Rádiója, és van három gyermeke. Tizenhat éve polgármester, nemrég függetlenként elindult az országgyűlési képviselő-választáson. Nem jutott be a parlamentbe.

A falu közelében rendezik meg évről évre a szélsőjobbos ifjúság rendezvényét, a Magyar Szigetet. A polgármester most azon bosszankodik, hogy az egyik lap kapcsolatba hozta a találkozót az új templommal.

– Csak összehoztam a szervezőket a közeli tábor tulajdonosával. Helyet kerestek, én meg segítettem nekik. Ennyi.

Nyughatatlan, két mondat után seprűt ragad, és takarítani kezd. Csilla, a templomot építtető Julianus Barát Alapítvány mindenese közben minket fényképez.

– A honlapunkhoz kell – mentegetőzik mosolyogva.

(Reméljük, jól mutatunk majd rajta.)

Micsoda erkölcsök!

Lenn, a völgyben született meg a templom ötlete. Bethlen Farkas egyszer éppen a tanyáján dolgozott, és elmélkedett a haza népének rossz erkölcsein, a zavaros, érdekközpontú világon és azon, hogy hitében elfáradt ez a nemzet. Felnézett az akkor még kócos dombra, és kipattant a fejéből az ötlet: oda egy templomot kell építeni, hogy a bajt orvosoljuk, a magyarságtudatot erősítsük. Bethlen Farkas konok ember: amit kitalál, véghez is viszi. A traktorossztrájk idején segített a felvonulóknak, az őszödi beszéd miatt gulyáságyúval vonult a Kossuth térre.

– Negyvenezer zsíros kenyeret készítettünk naponta – dicsekszik.

Állítja, sosem hőzöngött:

– Én építeni szeretek, nem rombolni.

„Szélsőjobbos” – mondják rá ellenfelei.

„Magyar” – vágja rá ő.

Polgármestersége alatt Verőce szinte szoborparkká vált. „Itt állt Nagy Lajos király nyaralója” – hirdeti egy kőkönyv az egyik téren. Van itt Géza fejedelemnek, Keresztelő Szent Jánosnak, Rózsa Sándornak, nyilazó ősmagyar vitéznek szobra, van Wass Albert-emlékpark és kopjafa is doszt.

A híradások szerint kezdetben felbolydult a falu: „Minek minden évben egy új szobor? Inkább út kellene, meg járda!”

De lett az is.

Anna meg Magdi feltöltődni jár ide

Út, járda

„Mire jó ez a költséges magyarkodás?” – mérgelődtek újságcikkekben a kétkedők. „Magánpénzből futotta rá” – jött a válasz.

Bethlen Farkasnak volt az adománygyűjtésben tapasztalata: a Julianus barát nevére keresztelt alapítványa erdélyi iskolákat, óvodákat csinosított, épített újjá.

– Százezer forintot gyűjtöttem össze neki. Aztán megmutatták nekem, milyen szép lett az erdélyi iskola – meséli a faluban Eszti néni.

Szerinte sokat tett Verőcéért a polgármester: építtetett utat, járdát, de mára mintha lelassult volna a lelkesedése, sok lehet a dolga a lovardáival.

Ellentmondunk:

– Hiszen építtetett egy templomot.

Eszti néni legyint:

– Nem templom az! Se szenteltvíz, se oltárkép, se képek a falon.

Árpádsávos fiú érkezik motorral. Szabadkozik, hogy csak most jött először.

A polgármester legyint:

– De legalább itt vagy!

Aztán hozzám fordul, az új templom fontosságáról magyaráz:

– A pogány szó István korában vidékit vagy pusztából jövőt jelentett. Helyére kell tenni a színtiszta magyar hitet! Nem szabad megtagadni a gyökereinket! Emese álmában, szűzen fogant, és megszülte Álmos vezérünket. Ugye, milyen nagy a hasonlóság Jézus történetével! Miért helyes az egyik, és miért nem a másik? A világháború előtt a magyarság mindig ápolta saját hitét. A média és a politika hibája, hogy ez ma nincs így.

Már Trianonról, Károlyi bűneiről beszél, amikor egy férfi lép a templomba. Szó nélkül leül az első padba, és imádkozik.

– Látod, járnak ide – mosolyog a polgármester.

Tavasztól őszig

Megvárjuk a templom előtt az imádkozót. Molnár Pál Dunakeszin él. Azt mondja, ha erre jár, benéz egy imára.

– Minek ide templom, hiszen a faluban szinte minden egyháznak van? – kérdezem.

Nem hökken meg, úgy nyilatkozik, akár egy politikus:

– A magyarság identitásának erősítése végett. Hiszen azt az elmúlt húsz évben mindig elhallgatták. Ez ökumenikus templom. Ide bárki jöhet imádkozni.

A polgármester közben csákányozni kezdi a templom mögötti teret.

– Ezekből a téglákból szegélyt építünk, és zúzott kővel szórjuk fel az utat – magyarázza lihegve.

– Egy órát tudok segíteni – veti oda Molnár Pál.

– Akkor leszaladok még egy csákányért – dörzsöli a kezét Bethlen Farkas.

Aztán kocsiba pattan, búcsúzik:

– Azt is tervezem, hogy felveszem az egyházakkal a kapcsolatot: tavasztól őszig hetente egyszer a Kárpát-medence lelkészei tartsanak itt istentiszteletet. Talán megbékélnek!

Szamba, a puli kergeti utána a port.

Molnár Pál akár egy stafétabotot, úgy ragadja meg a csákányt:

– A vatikáni zsinat is kijelentette, hogy az újpogány kifejezést nem szabad használni. Az iskolákban nem tanítják a valódi magyar őstörténetet. Még mindig kitartanak a finnugor rokonság elmélete mellett, pedig tudjuk, hogy az a Habsburgok utasítására lett kötelező Magyarországon!

A mondatokban összekeveredik minden, ami volt, és ami lehetett volna. Aztán a férfi elhallgat, csákányozni kezd: elvégre az ígéret az mégiscsak ígéret.

Legalább ez legyen egyértelmű ebben a zavaros világban.

Árpád-kori templomok a Kárpát-medencében (pdf)

Letöltés PDF formátumban:

Gyurkó János: Árpád-kori templomok a Kárpát-medencében, 11,6 M bájt

A szerző halálának évfordulóján kiadta az Érdi Környezetvédő Egyesület.
http://www.avarosvedo.hu

A Pilis-őrület topográfiája (Heti Válasz)

1 napig állt a Jobbik keresztje: Tudják, ki döntötte le, de titkolják
A Pilis-őrület topográfiája



Heti Válasz
Zsuppán András
2010.07.19.

Szívcsakra, szent kő, elfeledett romvárosok, energiagócok - az "őstörténészek" átrajzolták a Pilis térképét. Viszont a csobánkaiak egy része nem szeretne lélekgyógyítók és szellemsebészek kultuszhelyén lakni.

Egy szép májusi napon körülbelül negyvenfős társaság érkezett Csobánkára, hogy apostoli kettős keresztet és zászlórudat állítson a falu fölötti Oszoly hegy csúcsára. Fehér ruhás lányok énekeltek, sujtásos mentét viselő férfiak koszorúztak, zászlók lobogtak - a Pilisi Lélekgyógyító Műhely kezdeményezésére újabb kultikus hely született a Pilisben. Másnapra a keresztet ismeretlenek ledöntötték. A "tettesek" nevét sokan tudják a faluban, de eszük ágában sincs elárulni. "Egyáltalán nem meglepő, hogy az eset ilyen heves indulatokat váltott ki. A csobánkaiakat senki nem kérdezte meg erről a keresztállításról, nem kérték ki a beleegyezésüket. Elfogadhatatlan, hogy a falu jelképét, amit nap mint nap látunk, kisajátítsa egy zűrzavaros nézeteket valló, ismeretlen csoportosulás" - magyarázza Foltányi Zsuzsa, a Mackó-barlang Egyesület tagja. Ez a nagycsaládosokat tömörítő civilszervezet kiderítette, hogy az illetékes természetvédelmi hatóság nem adott engedélyt a keresztállításra a nemzeti parkhoz tartozó területen.

A keresztből persze lokális politikai botrány lett - a polgármester és a képviselő-testület három tagja, köztük a Jobbik képviselője támogatja az újraállítását, a település lakosságának jelentős része ellenzi. Legalábbis erre lehet következtetni abból, hogy a civilek által elindított petíciót négyszázharmincan aláírták a háromezer lakosú faluban. Az ellenzők közé sorolható a csobánkai cigányság is - a Pilisben egyedül itt él jelentős létszámú cigány kisebbség -, akik a kettős keresztet a Jobbik szimbólumának tartják.

Persze a civilszervezetek sem pusztán azért ellenzik a keresztállítást, mert féltik a védett madarakat és növényeket a terület kitaposásától. Inkább arról van szó, hogy Csobánka eddig kimaradt a Pilis-kultusz fősodrából, és sokan nem bánnák, ha ez így is maradna. Az Oszoly számukra a falu jelképe, egy érdekes formájú, látványos kőszikla, de nem megszentelt hely. Egyelőre nem tudni, mi lesz a történet vége, mivel a zöldhatóságnál folyamatban van az engedélyezési eljárás, de annyi bizonyos, hogy a kegyhelyépítési törekvések még soha nem ütköztek a Pilisben hasonló helyi ellenállásba. Márpedig látva a táltosok akadálytalan területfoglalását Dobogókőn, vagy a Csobánkával szomszédos Pilisszántó búcsújáró hellyé alakulását, ez meglepő fordulat.

Megmutatja az inga

De vajon kik azok, akik a pár évtizede még csak kellemes kirándulóhelyként ismert Pilist a magyarság szent hegyévé tennék? Az eddig ismeretlen csobánkai lélekgyógyítókat az említett Jobbik-képviselő mellett egy szellemsebész asszony képviseli a faluban, de a keresztet egy katolikus pap is megszentelte. Annak ellenére találtak a szertartáshoz papot, hogy a püspöki konferencia tavalyi körlevelében nagyon határozottan óvta a híveket az általa "ősmagyar szinkretizmusnak" nevezett jelenségtől, ami a modern Pilis-kultusz alapvető jellegzetessége. Az elmúlt évtizedekben az amatőr "Pilis-kutatók" egymásra épülő írásai által formálódó legendakörben kibogozhatatlanul keverednek a keresztény, az újpogány és az ezoterikus elemek. Egységes legendáról nem beszélhetünk, mert ahány szerző, annyi - gyakran egymásnak is ellentmondó - állítás, tan, vallási tézis forog közkézen. Mégis vannak jól megragadható csomósodási pontok. Akár tetszik, akár nem, a Pilis mostani arculatát a turisták és a fővárosból kiköltöző családok mellett elsősorban a délibábos őstörténészek, táltosok, kuruzslók, misztikusok határozzák meg.

Pap Gábor művészettörténész, az "alternatív" őstörténeti kutatások doyenje húsz éve négy különböző vallási ágazat szakrális központjait azonosította a Pilisben. Ezek az Attila-féle táltoshit, egy buddhista-manicheus konglomerátum, a "hinduizmus" és a "szeredás" vallás. Ötödikként érkezett a kereszténység, amely megőrizte az ősrégi civilizációk értékeit. E négy ősvallás állítólagos szent helyeit Pap azonosítja a "pulzáló energiagócként" jellemzett Pilis hegység konkrét hegyeivel, völgyeivel, szurdokaival. Pap Gábor nem is törekszik arra, hogy a modern tudományosság módszereivel igazolja állításait - a Pilis misztikus csomópontjait, erővonalait szerinte látomásos úton, illetve ingával lehet megtalálni. Hogy erről a kutatási módszerről mit gondolnak a hazai tudományosság képviselői, azzal szerinte nem kell foglalkozni, ez legyen az ő magánügyük. "A Pilis-szindróma vizsgálata nem folyhat a továbbiakban a nyugat-európai tudományos életben kialakított normák szerint" - szögezi le már 1990-ben a Kós Károly Egyesülés Országépítő című folyóiratában. Ez a sajátos rendszerváltó álom, a történettudomány leváltása, bizonyos értelemben megvalósult. Pap jelenleg is aktív, szabadegyetemeken tartott előadásait sokkal többen hallgatják, írásait sokkal többen olvassák, mint a régészeti szakmonográfiákat, ismeretterjesztő cikkeket. Elég bemenni bármelyik Szkítia könyvesboltba, hogy lássuk, újabb és újabb kinyilatkoztatások tömege lát napvilágot, és talál utat az olvasókhoz. A Pap Gábor-féle alaptézis mentesíti őket mindenféle tudományos kritika, bizonyítási kényszer alól.

Nagyításért kattintson a képre!

A Pilis-őrület azonban nem Pap Gáborral kezdődött. Az előfutárok közül érdemes megemlíteni két amatőr kutatót, Sashegyi Sándort és Németh Pétert, akik a XX. század közepén előálltak azzal a meglepő elmélettel, hogy az Árpádok és Attila királyi székhelyét, "Ős-Budát" tévesen azonosították a mai Óbudával. A kérdés azért is volt jelentős számukra, mert az Ős-Buda melletti Fehéregyház templomában temették el Árpád fejedelmet, és egyes források szerint a közelben található Attila elrejtett sírja is. Ezt az álomképet üldözte tovább a két amatőr kutató. Sashegyi a mai Pomázzal azonosította Ős-Budát, és úgy vélte, hogy a Holdvilág-árok rejti Attila sírját, de 1941-es ásatása nem hozott perdöntő bizonyítékot. Németh Péter Pilismarót közelében helyezi el az elveszett királyi székvárost egy szélesen elnyúló területen az esztergomi Szamárhegy, Búbánatvölgy, Hosszúhegy, Basaharc vidékén, de talált romokat a hegység belsejében, Dobogókő körül is.

Manapság a Németh Péter által ajánlott konkrét topográfiai azonosítás nem népszerű, viszont annál nagyobb karriert futott be az a tézis, hogy létezett egy "igazi" Buda és egy "igazi" Fehérvár, ami elveszett, a hivatalos történettudomány még a létezését is tagadja, de a Pilisben természetesnek látszó, ám valójában mesterséges kőfalak, földhányások gondos megfigyelésével meg lehet a nyomait találni. A mai Pilis-kultusz fő árama az Árpádok székhelyét a hegység belsejével azonosítja, vagyis Dobogókővel, az Árpádvár nevű csúccsal, a Rám-heggyel, a Rám-szakadékkal, illetve a mesterséges védelmi vonalként interpretált Vadállókövekkel.

A régészek szerint a felvetés badarság, mivel a Pilis belsejében, a kopár, járhatatlan hegytetőkön a régiek nem hozhattak létre népes településeket. A hegység királyi erdőterületnek számított, ami vadhússal, gombával és fával látta el a szélén elhelyezkedő uralkodói központokat. Ugyanakkor az is igaz, hogy a Pilis évezredek óta lakott, ősrégi kultúrtáj, amely bizonyára rejt sokféle kisebb, régi emléket. A Pilis iránti civil érdeklődés ebből a szempontból még hasznos is lehet: Szörényi Levente segítsége nélkül a szentendrei múzeum nem tudta volna újraindítani a Holdvilág-árok Sashegyi Sándor által elkezdett kutatását. Nagyon valószínű, hogy a feltárás végére sem kerül elő Árpád sírja, de menet közben igazi tudományos eredmények születnek.

Valódi régészeti lelet az úgynevezett szántói kő is, amelyet 2000-ben találtak egy középkorinak tűnő építmény romjai között, a pilisszántói régi temetőben. Az indadíszes kereszt ábrájával díszített kő körül azóta kiterjedt legendárium keletkezett. Megtalálója, Árva Vince pálos atya úgy vélte, hogy az egyetlen magyar alapítású szerzetesrend alapítójának, Boldog Özsébnek a sírját jelöli. Ezzel újra az érdeklődés homlokterébe került a Pilis "elveszett kolostora", Szentkereszt, amely a pálos rend első központja volt. A régészek Szentkeresztet többnyire a mai Klastrompusztával azonosítják, Árva Vince viszont a pilisszántói rommal. A régi temetőben jelképes sírt is állított Boldog Özsébnek, megtéve ezzel az első lépést Pilisszántó búcsújáró hellyé alakítása felé.

Mária a Napvártán

A falu akkori vezetése, élen Szőnyi József polgármesterrel lelkesen támogatta ezt a folyamatot. Elkezdték a középkori pálos legendákban említett szent helyeket a falu körüli helyszínekkel azonosítani; és a falu határában, a Ziribár dűlőn 2006-ban kápolnát építettek a szántói Boldogasszony tiszteletére Makovecz Imre és Őrfi József tervei szerint.

A Pilisszántó körüli kultuszra rávetették magukat az "ősmagyarok" és az ezoterikusok. Különösen a kő vonzza őket, amelyről a legvadabb elméletek születtek. Egy szórakoztató történet szerint az RTL Klub stábjának tönkrementek a készülékei, a riportereknek pedig megfájdult a feje, amikor műsort készítettek a szent kőről, mivel "nem megfelelő" lelkiállapotban közeledtek felé. A kápolna helyszínét is úgy választották ki, hogy megfeleljen a félpogányok igényeinek. A Ziribár szó jelentése a nyelvészek által képtelenségnek tartott sumér-magyar nyelvrokonság hívei szerint ébredő fény, Napvárta, és a téli napforduló idején a kápolna Mária-szobrára ráesik a hajnali fény - így lesz belőle Napba Öltözött Asszony. A szántói pogány-keresztény szinkretizmushoz Szőnyi József polgármester elméletet is gyártott: "Több ezer éven át Pilisszántó terében mindig a Teremtés misztériumáról, az élet születéséről, az élet minden formájának tiszteletéről és szolgálatáról szólt Boldogasszonyunknak, az Ős-Örökanyának üzenete, és szól ma is."

Az "ősmagyarok" körében Árva Vince atya is kultikus figura lett. Az idős szerzetes élete utolsó éveiben közel került a Magyarok Világszövetsége és a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom körüli nemzeti radikális szubkultúrához. Ennek egyértelműen az volt a kiváltó oka, hogy konfliktusba került a pálos rend vezetésével, és 2004-ben távoznia kellett a közösségből. Árva Vincének ugyanis meggyőződése volt, hogy a mai pálosok nem az igazi régi magyar pálosok, mivel az eredeti rend 1786-ban megszűnt. Árva meghirdette, hogy a pálos rendet újra kell alapítani - ez zene volt azok füleinek, akik a pálosokat fehér ruhás "magyar táltosnak", egy középkori-ősmagyar ezoterikus tudás letéteményeseinek tartják.

Végül szívcsakra

A "pálos" tematikájú ezoterika legnépszerűbb képviselője Szántai Lajos, akinek meggyőződése, hogy a középkori pálos atyák romlatlan testtel, rejtett pilisi barlangok mélyén várják a feltámadást. "Mintha tényleg egy kakasszóra várnának. Ez félelmetes és hátborzongató [...] És amire várnak, még mindig nem érkezett el, és ahol ők várakoznak, az a hely még mindig megvan" - írja. A mai pálos rendet Szántai elítéli, többek között azért, mert középkori elődeikkel ellentétben nem gyakorolják a "szép, férfias aszkézist", és nem szokásuk már "végigverni egymást hatalmas, fenyegetően erőteljes ostorokkal", noha ezt a magyarság fennmaradása érdekében illene megtenniük.

Hogy a Dobogókő a Föld szív csakrája, már-már közhely. Ha felsétálunk a kilátóra, tíz percen belül valaki úgyis megkérdezi tőlünk, tudjuk-e, melyik kőre kell tapasztani a fülünket, hogy meghalljuk a Földanya szívdobbanását. A kirándulóhelyet az elmúlt években gyakorlatilag megszállta a táltos egyház - Babba Mária-szobrok, "fénykapuk", fára festett hármashalom-szimbólumok között vezet a "Táltos körút" (régebbi nevén Thirring körút, a Magyar Turista Egyesület egykori főtitkáráról).

Egy népszerű "őstörténész", Born Gergely szerint a Pilisen végigvonul két energiavonulat, amelyek éppen itt, Dobogókőnél metszik egymást kereszt alakban. A vonulat átkel a Dunán, és a Börzsöny csúcsánál ér véget - innen kapja a Pilis a "betáplálást". A Born által felrajzolt erővonalak pontosan kiadják a Szent Korona tetején lévő kereszt alakját, amelyről "tudjuk", hogy az "indítókulcs" szerepét tölti be az energiaantennaként szolgáló koronán.

A mostanság legnépszerűbb elmélet szerint Dobogókőn hajtották végre az Árpád-házi királyok "igazi", titkos koronázási szertartását, melynek során a királyt beavatták a pálos atyák által őrzött ősi titokba, bármi volt is ez. Noha a forrásokban egy árva szó sincs pilisi királykoronázásról, Turok Margit még az útvonalát, részletes menetét is leírta egy költői hangvételű tanulmányában. A Pilis-kutatók a dobogókői koronázások megdönthetetlen bizonyítékának tartják, hogy a Képes Krónika metszetein a koronázás helyszínét hegyek karéjozzák, a királyok pedig kődobogón (vagyis Dobogókőn) állnak.

A sor a végtelenségig folytatható, a Pilis-kultusz kimeríthetetlenül gazdag. Nem példátlan eset, hogy a modern újpogányság felfedezzen és kisajátítson magának egy-egy helyet. A Stonehenge, a Glastonbury apátság vagy az írországi Tara évtizedek óta a druidák és Wicca-hívők kultuszhelye, a németországi Externsteine a legnagyobb európai ezoterikus fesztivál helyszíne minden évben Walpurgis éjszakáján. Talán a magyar praktikum megnyilvánulása, hogy a táltosok, őskutatók, misztikusok pont a fővároshoz legközelebb eső hegységben találták meg a szentséget, közvetlen buszjárattal a szívcsakrára.