Szent kenyér (Demokrata)

Szent kenyér
Augusztus 20. – Élet és szakralitás



Demokrata
Hankó Ildikó
2010. augusztus 18.


„Mindegy nekem, csak add elém anyám,
Bármily barna is az a kenyér.
Jobban esik itthon a barna,
Mint akárhol másutt a fehér.”
(Petőfi Sándor)



Legrégebbi nemzeti ünnepünk a történelem viharai során többször más-más tartalmat kapott. A Kárpát-medence uralkodó népe – a magyar – azonban mindig megtalálta azt az égieket és földieket összekötő ünnepi eseményt, amelyik méltó augusztus 20-ához. Legkorábbi eleink István királyunk eljöveteléről nem sokat tudhattak, bár az Árpád-házi dinasztia megalapítója, Árpád fejedelem nem véletlenül vezette népét arra a területre, ahol korábban már testvérnépek – szkíták, szarmaták, hunok, avarok – éltek. Nagyállattartó, földet művelő, magas kultúrájú nép a magyarság, így mindig megünnepelték az évszakok változásával azokat a fordulónapokat, amelyek kihatással voltak életükre. Nyár végén az aratást, a jó termést, az új gabonából sütött kenyeret tisztelték meg hagyományos szokásokkal.

A néphagyományban az aratás Péter- Pálkor (július 29.) kezdődik, de valójában Sarlós Boldogasszony az igazi aratáskezdet, ha megfelelő az időjárás. Sajnos az idén később érett be a kenyérgabona, és a szokatlan nagy esők olyan belvizeket okoztak, hogy nem lehetett gépekkel a földre menni. Azért a gabona – ha nem is annyi, mint más években – az idén is a magtárakba került Szent István napjára. Sőt, az új búzából sütött kenyér is elkészül, megnyugtatva az ország lakóit: lesz kenyér az elkövetkezendő évben is.

István király életében Nagyboldogasszony napján tartotta a királyi tanács a törvénynapokat Székesfehérváron. Az összesereglett alattvalók nagy vigasságokat rendeztek, és Szent István napjával egyben aratóünneppé és a kenyér ünnepévé is vált az országos gyűlés. Érdekes felismerés, ahogy a Szűz Máriát összekötötték az aratással; a „Szép Arató Szűz” megnevezés az ókori jelképeket felhasználva alakult ki. Augusztus 23-25-től szeptember 23-ig tartó hónap neve Szűz hava. Egykor az augusztust az aratás, a betakarítás hónapját jelölték a Szűz hava titulussal. A Szűz csillagkép (Virgo) legfényesebb csillaga a Spica (Kalász).

A mezopotámiai elnevezés abból az időből származik, amikor a kalász beérését az égi Kalász fénybe öltözése jelezte. Kalászos Madonna-ábrázolást találunk egy dél-német fametszeten az 1450 körüli évekből. A búza (és egyéb, kenyérkészítésre alkalmas gabona) hamarosan nélkülözhetetlen lett az emberiség életében. Kezdetektől fogva valamiféle kenyérnek nevezhető élelmet részesítettek előnyben a húsfélékkel szemben, pedig vadászat és halászat során jóízű húshoz is jutottak, ráadásul a hús könnyebben emészthető.

Az első kenyeret készítő civilizációnak a sumért és az egyiptomit tartják. A kenyér fogyasztása a mindennapi élethez tartozott; megmaradt falfestményeken jól láthatók a kenyérsütés egyes fázisai is. A kenyér misztikus volta már ekkor megjelenik: egyiptomi falképeken ovális és kúp alakú kenyeret ajánlanak fel az isteneknek. A Genezis könyvében Ábrahám fia Lót két angyalt lát vendégül, akiknek kovásztalan kenyeret sütöttek, másoknak kovászost. Jézus a csodálatos kenyérszaporítás alkalmával ötezer embert lakatott jól kovászos kenyérrel. Az utolsó vacsorán ugyanakkor kovásztalan kenyeret tört meg, amivel saját magát azonosítva mondta: „ez az én testem”. Ezzel a kenyér szakrális jelentését örökre ránk hagyta, megerősítve azt, hogy az emberiség számára ugyanolyan fontos a lelki táplálék, mint a testi. Ezzel az eseménnyel a kenyér még jobban kiemelkedett napi táplálékaink közül.

Belső-Ázsiában és Európában (Magyarországon is) a kenyér történetének minden fejlődési foka élő valóság; a lepényszerű lapos kenyértől a magas, finom, fehér kenyérig minden változatát készítik. Hiába ismerik a kenyérnek és összetevőinek minden titkát, mégis azt érzik: a kenyérben valami „természetfölötti” erő, a múlt és a jövő rejlik, az emberiség élete függ tőle.

A „kenyér” szó ugor eredetű (nem finnugor!), bolgár-török eredetű pedig az eke, árpa, búza, arat, sarló, boglya – tehát a legfontosabb, gabonatermesztésünkhöz tartozó szavak. Eleink annyira tisztelték a kenyeret, hogyha véletlenül leesett egy darabka a földre, azt fölvették és megcsókolták. Városainkban a megmaradt megszáradt kenyeret nem dobták ki, hátha használja még valaki étkezésre. (Sajnos a mai rossz technológiának és a különböző adalékanyagoknak köszönhetően a kenyér nem szárad, hanem penészedik, erjed, savanyodik).

Sokan emlékeznek még arra, hogy nagyszüleink mielőtt megszegték a kenyeret, késsel keresztet rajzoltak rá. A kenyérsütés napja ünnep volt, ami egy héten egyszer történt. A jól megkelesztett, kidagasztott kenyeret kerek vagy hosszúkás, lenvászon kenyérruhával kibélelt formába (szakajtóba) tették. Ha otthon nem volt kemence, elvitték a pékhez, és szép pirosra sütötték. Érdekes, hogy a Székelyföldön egészen sötétre, majdnem égettre sütik a kenyeret, és még melegen ütögetve leverik a sötét réteget. A vastagabb héjú kenyeret szívesebben fogyasztják, mint a vékonyat. A székelyeknél olyannyira fontos a mindennapi kenyér, hogy szinte minden főtt ételhez fogyasztanak: leveshez, főzelékhez, tésztához, pityókához.

Napjainkban is sokkal nagyobb becsülete van ott a kenyérnek, a szűkös történelmi idők megtanították rá a székelyeket. Ha ennyire fontos az élethez a kenyér, akkor bizonyára a halottnak is adtak útravalóul a túlvilágra. Hun fejedelmi temetőhelyeken a Góbi-sivatagban találtak a régészek kővé keményedett, lángosszerű kenyeret, illetve inkább lepényt (langallószerűt). Léteztek áldozati kenyerek is, amelyeket hitviláguk szerint formáztak: Nap, Hold, csillagok, állatok. Priszkosz rétor többször is megfordult a hun király, Atilla udvarában és leírta az étkezésüket: „…Először Atilla felszolgálója lépett be egy tállal és utána a többiek, akik mindannyiunknak felszolgáltak, kenyeret és különféle élelmet rakva az asztalokra… A hunok a húsételekkel szívesen fogyasztottak kenyeret…”

A honfoglaló kenyere valami olyasmi lehetett, mint a palócok ma is készített bodagja. Az érett rozskalászt megpörkölik, amíg a kalászból csak a szemek maradnak, megduzzadva. Kézzel kimorzsolják, fateknőbe vagy cserépedénybe teszik, megtisztítják, sóval behintik, famozsárban megtörik. Az ebből készített lepényt parázstűzben megsütik. Régebben átizzított kőlapon is sütöttek bodagot, „hamuban sült pogácsát”. Magyar népmesék gyakori szereplője ez a kenyér, amit útravalónak adnak a legkisebb fiúnak, amikor elindul szerencsét próbálni. Ebben a formában sem csupán étek a sajátos pogácsa, mert leggyakrabban meg sem eszi a fiú, inkább túlvilági segítőként számít rá. Csíkban és Háromszékben a lepényt még ma is „kőre leppencs”-nek nevezik, a Bodrogközben pedig kövönsültnek.

Az igazi magyar kenyeret kovásszal készítik, kemencében sütik. Akkor jó, ha szép magas lesz. Mátyás királyról feljegyezték, hogy „magyar módra”, kovásszal süttetett kenyeret. Mátyás király házassága – az olasz Beatrixszal – előtérbe hozta a fehér zsemlyék sütését. Híres mestere Zsemlyesütő Gáspár volt, aki olyan tekintélyre tett szert, hogy a főváros polgára, sőt tanácsúr is vált belőle. A Budai Jogkönyv megkülönböztetett kovásszal készült finom kenyeret és zsemlyét. Pékmesterek sütötték, és piacon árulták. A szegények eledele a fekete kenyér volt, amit nem piaci padokról árultak, hanem földre terített gyékényről.

A kenyérfogyasztás a XVI. századra jelentősen megnőtt, az alföldi búzakenyér a XVIII. századra fogalommá vált; kiváló minőségét, szokatlanul nagy méretét angol, francia, német utazók csodálták. A kenyér különleges helyzete mindennapjainkban kivívta magának a néphagyományban is betöltött fontos szerepét. Számos szokás és tilalom tartozik készítéséhez és fogyasztásához, a családi jólét biztosítása érdekében.

Szent István-napon országszerte aratófelvonulásokat tartanak, régente csodálatos viseletben és művészi aratókoszorúkkal. Az aratást végzők a gazda elé vitték a mezei virágokkal és szalagokkal díszített koszorút, aki néhány csepp vizet szórt rá, hogy ne legyen üszkös a következő évi termés. Székelyföldön nemcsak az aratókoszorút, hanem az azt vivőket is meglocsolták, mint húsvétkor. A koszorút a gazda házában az asztal fölé akasztották. Vetéskor kimorzsoltak belőle szemeket és – a következő évi bő termést biztosítandó – a vetőmaghoz keverték.

A néphagyományban tilalmas napok vannak, ami a kenyér sütését illeti. Az országszerte ismert pénteki – különösen a nagypénteki – tiltás még nemrég is érvényben volt. A néphit szerint a „pénteki kenyér sír a kemencében”. Dagasztás után cuppogtak a kenyérnek, hogy szép magas legyen. Kemencébe vetés előtt sütőlapáttal keresztet vetettek a kenyérre, sőt, ezt tették a kovászoláskor is. Termékenység szimbólumaként is használták az új kenyeret, vittek belőle az új házba, sóval kiegészítve. Nagyon szép szokásként a lakodalom után a menyecskét kenyér alatt vezették be a házba, ahol az új asszony adott a vendégeknek a friss kenyérből.

A búza előnyeinek fölismerése a többi, kenyérsütésre alkalmas magok mellett – köles, árpa, rozs, hajdina – nem csak civilizált népek körében történt meg. A különböző fejlettségű társadalmak mindig eljutottak a kenyérkérdésen át a búzához. A magyar nemesítésű, főleg a Bánkúti búzafajták világszerte híresek. Az acélos magyar búza, a Bánkúti 1201-es a kanadai világkiállításon – 1933-ban – „a világ legjobb búzája” elismerést kapta, és még 1960-ban is a hazai vetésterület 69 százalékán ezt használták vetőmagnak. Gyulai Ferenc paleobotanikus szerint „a honfoglaló magyarság őshazájában jól ismerte a búzát és magával feltehetően az aestivum típusú búzát hozta”. A régi magyar búzák a magyar föld kultúrörökségének része, egyben a további növénynemesítői munka kiinduló anyagai.

Értékes, minőségi búzából készül a minőségi magyar kenyér. Szerencsére egyre szaporodnak azok az üzletek, ahol igazi, hagyományos magyar kenyeret sütnek, amelyik egy hétig is fogyasztható marad. Íze, külleme, illata nekünk magyaroknak a legszebb és a legjobb. Szent István-napra magyar szokás szerint sütnek az új búzából egy szép kenyeret, átkötik nemzeti színű szalaggal és az aratófelvonulás után keresztény liturgia keretében megáldják.

Évszázadok óta elismételve azt az imát, amelyre Jézus tanította az embereket: „Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma…”

A Húsvét időpontjának meghatározásáról

Magyar Rádió
Református Félóra
2010. március 31.

Balassa Eszter a Húsvét időpontjának meghatározásáról


Fekete Ágnes: Ebben az esztendőben különösen is örülhetünk a Húsvétnak, mert ritkán fordul elő, hogy a nyugati és a keleti keresztyének együtt ünneplik ezt az ünnepet. Ugyanis más naptárok és szempontok szerint számolják ki az ünnep időpontját. Idén még a zsidó Páska ünnep három napja is egybeesik a Húsvéttal. A Húsvét időpontjának a kérdése a keresztyénség legelejétől kérdéses volt. Erről a kérdésről beszélgettem a budapesti teológia doktorandus hallgatójával, Balassa Eszterrel.

Balassa Eszter: A jeruzsálemi gyülekezetben, amelyet ősgyülekezetnek is nevezünk, voltak viták arról, hogy a szombatot is megtartsák-e vagy csak a feltámadásra emlékezzenek vasárnap. Az utolsó vacsora eseményei a zsidó Pészah vagy páska ünnephez köthetőek. Ezért eleinte úgy gondolták, hogy a három nap eseményeit akkor kell megünnepelni, amikor a zsidók a Pészahot ünneplik.

Ez Niszán 14-e estéjén kezdődik Keleten, eleinte tehát Niszán 14-hez ragaszkodtak bizonyos keresztyén csoportok. Rómában és Alexandriában pedig az ehhez legközelebb eső vasárnapot kezdték el ünnepelni, hiszen vasárnap a feltámadás napja. A pápának gyakran kellett olyan feljelentésekkel foglalkoznia, amelyek azok ellen irányultak, akik a zsidó Pészah szerint ünnepelték a feltámadást. Iréneusz közvetített a szemben álló felek között, de csak 325-ben a niceai zsinaton született határozat arról, hogy a Húsvét napja a tavaszi napforduló utáni első holdtöltét követő vasárnap. A zsidók holdnaptárat használnak, ami azt jelenti, hogy holdhónapokban mérik az időt, de az év napév. Mivel 12 holdhónap rövidebb, mint egy napév, a hónapok sem esnek mindig ugyanakkorra. Például a Pészahnak tavasszal kell lennie, ezért ha korábbra esne, beiktatnak egy plusz hónapot pont azért, hogy tavaszra essen a Pészah. Van egy Ádár nevű hónap, ami elé esetenként beilleszthető egy Vöádár nevű hónap. A zsidóknál a hónap mindig újholdtól újholdig tart, így a Niszán is, így Niszán 14-e mindig pont telihold. A keresztyének pedig ugyanettől a teliholdra következő vasárnap ünneplik a feltámadást.

Fekete Ágnes: Ebben a vitában nagyon sok minden volt. A zsidó kultúrától való elszakadás, és a mégis abban való maradás is. Húsvét vetette fel végül is a keresztyénség nagy identitás-kérdését.

Balassa Eszter: Igen, a Széder-esti lakoma volt az utolsó vacsora. Jézus és a tanítványai is zsidók voltak, és rendes zsidók módjára megülték ezt az ünnepet. Egyiptomot gyakran értelmezik úgy, hogy a züllöttség, a bűn országa, a minden rossz országa. A kimenetel onnan a minden bűntől való megszabadulás, a bűnből való kivonulás szimbóluma lett. A zsidó elképzelés a Pészah-ról pedig az, hogy elővetíti a messiási korban bekövetkező végső megváltást. Tehát ahogyan az egyiptomi szolgaságból megváltotta őket Isten, úgy fogja majd a Messiás az Ő idejében megváltani a kiválasztott népet ebből a világból. Jézus pontosan ezt teszi az emberiséggel a páska ünnepén.

Fekete Ágnes: Ennek már a Bibliában is ott a nyoma.

Balassa Eszter: Igen, Pál apostol mondja, hogy Krisztus a mi páska-bárányunk.

Fekete Ágnes: A vita eredője nem is a két tábor közötti feszültségből adódik, hanem a zsidóságból. A zsidóság semmiképpen nem akart a hellenizmussal párbeszédet folytatni, és erre Alexandriai Philón a legjobb példa talán.

Balassa Eszter: Az alexandriai zsidóság egy teljesen más társaság volt. Ha megnézzük a Biblia görög fordítását, a Septuagintát, arra a következtetésre juthatunk, hogy azért volt szükség rá, mert ők még héberül sem tudtak. De nem csak Alexandriában volt ilyen a helyzet, hiszen a Makkabeus felkelés oka is az volt, hogy a Krisztus előtti 160-as években nagyon erős volt a hellenista kultúra, a görög nyelv, a színház befolyása a Szentföldön is. Sok zsidó viselt görög nevet. Az identitás kérdését az oldja meg, hogy 70-ben lerombolják a templomot. Azok, akik a rabbinikus zsidóságot megalapozták, konzervatív zsidók voltak. Úgy döntöttek, hogy csak a Szentírással foglalkoznak, azt kutatják, magyarázzák, és a hellenisztikus befolyásnak ellene állnak. A hellenisztikus zsidók fogékonyabbak voltak a kulturális, szellemi hatásokra, sokan közülük keresztyének lettek.

Az is problematikus volt, hogy a Pészah egy mozgó ünnep, azaz mindig más időpontra esik, nem mindig péntekre és vasárnapra, így előfordulhatott, hogy azok, akik Niszán 14-éhez ragaszkodtak, hétfőn vagy kedden ünnepelték a feltámadást. Pedig a vasárnap a feltámadás napja. Fontos volt vasárnapra tenni az ünnep időpontját.

Fekete Ágnes: Mondhatjuk, hogy leginkább a zsidó-keresztyén gyülekezetek ragaszkodtak a leginkább Niszán 14-hez?

Balassa Eszter: Iréneusz mestere Polikárp volt, az övé pedig János evangélista. Kis-Ázsiában Jánosra hivatkozva ragaszkodtak Niszán 14-hez, mint az úrvacsora időpontjához. Az evangélista tekintélyére hivatkozva alapozták meg álláspontjukat. Mindenki megpróbált szentírási alapon érvelni saját álláspontja mellett.

Fekete Ágnes: Iréneusznak mi volt ebben a szerepe?

Balassa Eszter: Iréneusz Lyon püspöke volt, tehát Nyugaton élt, Policárp pedig Kis-Ázsiában, Szmirnában élt. Iréneusz inkább mesterét támogatta volna ebben a kérdésben, de azt tapasztalta, hogy nem kívánatos megosztottságot eredményez, ha akár hetekkel később ünnepli Húsvétot a keresztyének egy része. Az volt a célja, hogy kibékítse a két tábort. Ezért írt levelet a pápának, aminek következménye lett a létrejött egyezség.

Fekete Ágnes: Rómában egy másik időpontban ünnepelték?

Balassa Eszter: A Római Birodalom különböző területein különböző naptárak léteztek. Róma és Alexandria sem ugyanazt a naptárat alkalmazta, ezért bármennyire is egyetértettek abban, hogy a feltámadást vasárnap kell megünnepelni, más napokon ünnepelték, mert más naptárat használtak. Rómában legkorábban március 25-én, legkésőbb pedig április 22-én lehetett Húsvét. Alexandriában már ezek a határok is elcsúsztak pár nappal Rómához képest. 525-ben egy Dionüsziosz Exiguus nevű szerzetes készített egy Húsvét időpontját kiszámoló naptárat, és onnantól kezdett egységessé válni Húsvét időpontja. Bár a keleti keresztyének, az ortodoxok a mai napig máskor ünnepelnek ragaszkodva ahhoz, hogy Pészahkor nem lehet Húsvét.

Fekete Ágnes: Úgy értve, hogy még véletlenül sem?

Balassa Eszter: Így van, még véletlenül sem, így a biztonság kedvéért ők még egy vasárnappal odébb teszik Húsvétot. Idén nem így van. Több helyen olvasható volt, hogy tíz év után először egy időpontban van Pészah és Húsvét, de ez sem teljesen van így, hiszen csak az ünnepkör esik egybe. Niszán 15, tehát Pészah első napja március 30-án van, Húsvét pedig április 4-én lesz. Tehát a Pészah hét napja és a Húsvét három napja egybecsúszik, de a kovásztalan kenyerek ünnepe és a páska vacsora nem esik egybe.

Fekete Ágnes: Hétfőn van holdtölte. Mindenesetre nagyszerű, hogy idén együtt ünneplünk az ortodoxokkal, az egész keresztyén világ Húsvétja egy időpontban van.

Balassa Eszter: Igen, bár az is érdekes, hogy a dátum különbözőségét megoldották ugyan, erről zsinati határozat is született, de az ünneplésben a mai napig is eltérések vannak. Különbség még mindig, hogy Nagyszombaton böjt van-e vagy sem. Keleten azt mondják, hogy Nagyszombaton, amikor Jézus még a Pokolban volt, már van ok az örvendezésre, hiszen a Pokol már jajgat, és nem tudja elviselni Jézus jelenlétét. Nem sokkal később Jézus feltámad, és felhozza onnan a lelkeket. Ismerünk erről apokrif történetet is: alvilági próféta-gyűlésen az ószövetségi próféták fogadják Jézust. Keleten azt ünneplik, hogy ez már az öröm ideje, mert a Sátán hatalmának vége lett, Jézus ledöntötte a kapukat. Nyugaton viszont úgy gondolják, hogy mivel Jézus még lent van, még nem támadt fel, ezért még böjtölni kell.

Fekete Ágnes: Ez a vita a protestánsok és katolikusok között is kialakult a sonka evés kapcsán. A katolikusok már szombat este megeszik a húsvéti sonkát, a protestánsok pedig csak vasárnap reggel.

Balassa Eszter: Igen, ami a zsidó felfogással magyarázható. A zsidóknál a nap napnyugtával kezdődik, így a szombat este már vasárnapnak számít.

Fekete Ágnes: Tehát a harmadnap is ezzel magyarázható.

Balassa Eszter: Így van, sokak számára nem érthető, hogyan jön ki a harmadnapra való feltámadás.

Fekete Ágnes: A feltámadás jelképe mégis csak a hajnalhasadás.

Balassa Eszter: Nem véletlen, hogy régebben akkor ünnepelték a feltámadást.

Egybeesik-e az orthodox Húsvét a zsidó Pészah ünnepével?

Egybeesik-e az orthodox Húsvét a zsidó Pészah ünnepével?

szimandron.hu
Magyar Ortodox Honlap
K.M.
2010-03-26

A közelmúltban néhány keresztény felekezet honlapján (református.hu és az evangelikus.hu) egy cikk* jelent meg arról, hogy idén tíz év óta először egybeesik a keresztény Húsvét és a zsidó Pészah ünnepe. Mivel a cikk fő állítása egy félreértésből ered, szükségesnek láttuk ennek tisztázását.

Idén a zsidó Pészah ünnepe, a holdnaptár szerinti niszán hónap 14. napja, március 30-ra esik, az orthodox (és ebben az évben a nyugati) keresztény Húsvét pedig a julián-naptár szerint március 22-re, vagyis a gergely-naptár szerint április 4-re. Tehát nem igaz, hogy a két vallás ünnepe egybeesik, mivel meg kell különböztetni magát az ünnepet és az ünnepet követő utóünnepeket vagy utóünnepkört. Az ünnep egy bizonyos szent esemény imádságos és rituális megemlékezését jelenti és mindig egy konkrét napra esik. A zsidó Pészah (elkerülés) ünnepe mindig a zsidó holdnaptár szerinti niszan hónap 14. napjára esik. E napon a zsidók arra emlékeznek, hogy az Úr angyala leölte Egyiptom elsőszülötteit, azonban elkerülte a zsidók megjelölt házait: „Mert általmegyek Egyiptom földén ezen éjszakán és megölök minden elsőszülöttet Egyiptom földén, az embertől kezdve a baromig, és Egyiptom minden istene felett ítéletet tartok, én, az Úr. És a vér jelül lesz néktek a házakon, a melyekben ti lesztek, s meglátom a vért és elmegyek mellettetek és nem lesz rajtatok a csapás veszedelmetekre, mikor megverem Egyiptom földét. És legyen ez a nap néktek emlékezetül, és ünnepnek szenteljétek azt az Úrnak nemzetségről nemzetségre; örök rendtartás szerint ünnepeljétek azt” (Kiv. 12, 12,14). Éppen ez a nap a niszan hónap 14. napja, a Pészah-ünnepkör valódi ünnepnapja. Ezen a napon történik a legfontosabb ünnepi cselekmény: a bárány elfogyasztása, aminek hajnalig meg kell történnie. A Pészah napja után az ünneplés folytatása a kovásztalan kenyér ünnepe. Ennek elrendelését a Leviták könyvében olvashatjuk: „Ezek az Úrnak ünnepei, szent gyülekezések napjai, a melyekre szabott idejükben kell összegyülekeznetek. Az első hónapban, a hónapnak tizennegyedikén, estennen az Úrnak páskhája. E hónapnak tizenötödik napján pedig az Úr kovásztalan kenyerének ünnepe. Hét napig egyetek kovásztalan kenyeret” (Lev. 23, 4-6). A zsidó vallás hagyománya tehát az első napot tekinti ünnepnek („jomtov”). Ezen a napon tilos bármilyen munkát végezni, az étel elkészítésén kívül. A következő napokat ünnepi hétköznapoknak vagy félünnepnek („hol ha moed”) tartják, vagyis ezek a napok már nem ünnepi státuszúak, de nem is sima hétköznapok. Az utolsó, hetedik (vagy nyolcadik) nap szintén „jomtov”, vagyis ünnep, de ezen a napon már nem ismétlődik meg a Pészah szertartása. Az ünnepkör ezen utolsó napján a zsidók a Vörös-tengeren való csodás átmenetre emlékeznek.

Az újszövetségi Húsvét ünnepe – a mi Urunk Jézus Krisztus halottaiból való feltámadásának dicsőséges örömünnepe. A Feltámadás napja kimondottan a vasárnap. Mivel azonban egy nap nem elegendő a győzedelmes öröm ünnepének teljessége kifejeződésére, ezért a Húsvét utóünnepe, a feltámadási himnuszok éneklése még 39 napig tart.

A keresztény Egyház már az apostoli időkben előírta, hogy Krisztus Feltámadásának ünnepe nem eshet egybe a zsidó Pészah ünnepével, vagyis nem tartható a niszan hónap 14. napján: „Ha valamely püspök, vagy presbiter, vagy diakonus a Szent Húsvét napját a tavaszi napéjegyenlőség előtt a zsidókkal együtt tartaná meg, fokoztassék le” - rendelkezik már az apostoli Egyház (7. apostoli kánon). Nikodim (Milas) püspök, ismert kánonmagyarázó szerint e kánon kiadásának oka valószínűleg az ebioniták zsidókeresztény szektája volt, akik többek között azt állították, hogy Krisztus Feltámadásának ünnepét a zsidó niszan hónap 14. napján kell ünnepelni, a zsidó Pészah ünnepével együtt, mivel e szekta tanítása szerint egyetlen törvény sem vonta vissza az ószövetségi húsvét ünneplésének parancsát a keresztények esetében. Azonban a zsidók nem a napévet, hanem a holdévet használják naptárukban, a niszan hónapot pedig a tavaszi napéjegyenlőséghez legközelebbi újholdkor kezdték. Mivel a holdév néhány nappal rövidebb, mint a napév, ezért többször előfordult, hogy a zsidók Pészahjukat a tavaszi napéjegyenlőség előtt tartották. A kánon célja, hogy rámutasson az ószövetségi és az újszövetségi Húsvét különbségére, arra, hogy a két vallás ünnepe nem ugyanarról szól és nincs köze egymáshoz, hogy kizárjon minden közösséget a zsidók és a keresztények szertartásai között, és hogy elítélje az ebionitáktól jövő, egyes orthodoxok által is átvett szokást. Az apostoli kánon ezért rendeli el, hogy a keresztények Krisztus Feltámadásának ünnepét csak a tavaszi napéjegyenlőség után ünnepeljék, és soha ne a zsidókkal együtt. Ezt a kánoni előírást erősítette meg mind az I. Egyetemes Zsinat, mind pedig az egyetemesnek elismert antióchiai helyi zsinatok. Látjuk tehát, hogy az Egyetemes Egyház zsinati határozatai tiltják, hogy a keresztények Krisztus Feltámadásának ünnepét azon a napon tartsák, amikor a zsidók Pészahjukat ünneplik, vagyis a Niszan hó 14. napján. Ez idén március 30-ára esik, tehát az Egyház kánoni hagyományának megfelelően nincs semmiféle egybeesés a zsidó Pészah és Krisztus Feltámadásának keresztény ünnepnapja között.

A XIII. Gergely-féle naptárreform után bevezetett nyugati paschalia már nem veszi figyelembe az apostoli kánon, valamint az egyetemes és egyetemesnek elismert helyi zsinatok kánonjait, ezért előfordul, hogy a katolikus és a protestáns felekezetek Húsvétja egybeesik a zsidó Pészah ünnepével. Azonban az idei évben, ahogy láttuk, a nyugati Húsvét esetében sem ez a helyzet.

• Ostern und Pessach fallen 2010 zusammen (ekd.de)
  
• A keresztyén húsvét és a zsidó pészah idén naptárilag egybeesik (reformatus.hu)
  
• A keresztyén húsvét és a zsidó pészah idén naptárilag egybeesik (evangelikus.hu)

Molnár V. József: A feltámadás ünnepe (video)

A feltámadás ünnepe
Beszélgetés Molnár V. Józseffel

207 MB video letöltése


Molnár V. József néplélekrajz-kutató

Az 1970-es évek elején még kiállító grafikusként kerestem a kifejezés, az üzenetkifejezés egyszerű rajzi eszközeit, s az őskor embere környezetében a nem avuló formákra leltem. Az ősi formák felfedezésével együtt találtam rá arra a matematikai logikai modellre, amely eszközként lehetőségét hozta, hogy az ősképek tartalma, s eredendő rendszere, föl-, kitáruljon előttem, s bennem is, hiszen ezek a formák történelmi, társadalmi és gazdasági helyzettől, állapottól függetlenül velünk születnek – valahányunkkal. A teremtő Isten ajándéka ez – kegyelem, ami az őt elhagyó embert léte fölé emelheti. Kutatómunkámban az eredendő világképre leltem. Az eredendő, a természetes, a szerves műveltség közvetítésében – úgy érzem – az igric, a krónikás szerepét töltöm, tölthettem be tanárként: a szerves műveltség visszahonosítására szerveződött Örökség Népfőiskolán, a belőle formálódott Magyar Hagyomány Műhelyében (amely a Tanár-képzők Szövetsége keretében működik) csakúgy, miképpen a Budapesti Ipar- művészeti Főiskolán, a Kaposvári Iparművészeti Szakközép-iskolában, a szegedi és a szombathelyi Tanárképző Főiskolán, a Miskolci Bölcsész Egyesületben (ennek pszichológia szakán). Itt jelenhetett meg (Fejezetek a magyar lélektanból – Egyetemi segédkönyv, Miskolc, 1998.) az eredendő „lélektan”–ról szóló két alapozó írásom is (Az Emberélet Fordulói – fejlődéslélektani modell a magyar nép szokásában és művészetében; A Mindenség öle – A Gyermek-nevelés módja a régi faluban). Az ’56-os múltam miatt (az ELTE Bölcsész Karának hallgatójaként az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság egyik vezetőjévé választottak, majd november 4. után „Az október 23” című lap szerkesztésében vettem részt) három év börtönre ítéltek, és kizártak az ország valamennyi egyeteméről; diplomát csak 1999-ben szerezhettem a Miskolci Bölcsész Egyesület NLK Magánegyetemén. Ugyanitt, ugyanebben az esztendőben évtizedes kutatómunkám elismeréseképpen doktorrá avattak.

Szántai Lajos: Nagyhét, húsvét (video)

Nagyhét, húsvét
Szántai Lajos művelődéstörténész előadása

2 GB AVI letöltése

Szántai Lajost egyre kevésbé kell bemutatni, hiszen mind többet találkozhatunk vele előadásokon és írott formában. Új látásmódjával, megközelítéseivel kitárulkozik egy eddig rejtett, misztikus világ, ami körüllengi Árpád-házi királyainkat, családjukat. A Képes Krónika festett miniatúráit – amit a tudósok nagy része épp csak megemlít, illusztrációra használ – Szántai a lehető legkomolyabban veszi és ezekből fejti vissza a történetet a legapróbb részletekig. Ez természetesen mély megdöbbenést válthat ki a közönségből, hiszen minden a szemünk előtt van, csak nem mindig látunk vele.

Jankovics Marcell: Szent Bálint - "Valentin nap"

Jankovics Marcell: Jelkép-kalendárium
Csokonai Kiadó, Debrecen, 1997.

Erőt, egészséget!

A farsang és a böjt egyik, névadásban ma is igen népszerű határ-szentje Bálint (latin Valens, jelentése "erős, egészséges"). Névünnepe gyertyaszentelő "tizenkettedén", február 14-én volt. Volt - mondom -, mert a szigorú zsinat mint "történelmietlen" szentet, őt is megfosztotta a glóriájától. Az állítólagos Bálint, püspök és orvos volt egy személyben (ezért volt "egészséges"), akit hitéért 269-ben nyakaztak le. Alakja egybemosódott egy másik Bálintéval, aki ugyancsak szent püspök volt, és kultusza Bajorországban, Tirolban és Ausztriában bontott virágot. A mi Bálintunknak tulajdonított érdemek jó része eredetileg a bajorok Bálintjának glóriáját fényesítette (az Ő ünnepét egykor január 7-én ülték).

Valentin és Urson. Húshagyó keddi alakoskodás.
Idősebb Peter Brueghel fametszete, XVI. sz.

Mindkét Bálintot lelkibetegség, nyavalyatörés és szédülés esetén hívták segítségül. Az első keresztény íróktól ismerjük az egyház rosszalló véleményét a világi mulatságokban főszerepet játszó táncról, sokat azonban nem tehetett ellene, mert farsangkor a papok is "járták a bolondját". A középkori embert azonban időről időre egy sajátosan ördögi betegség szállta meg: a táncdüh (táncpestis, tánctéboly), ami különösen a pestisjárványok idején szedte nagy számban áldozatait. A forrásokból kisejlik, hogy a táncban nemcsak feledést kerestek, hanem a pestistől való szabadulást is tőle remélték. Tény, hogy a reumás láz, tömegpszichózis és halálfélelem kiváltotta táncőrületből nem mindenki gyógyult ki, sokan életre szólóan nyavalyatörősek lettek tőle. A tánctéboly ellen Szent Vitust (jún. 15.) hívták segítségül, a Bálintoknak viszont a táncot kiváltó lelkibetegség és a következmények: szédülés és nyavalyatörés gyógyítása volt a dolguk, amiből jutott elég kettőjüknek is farsang idején. (Látni fogjuk, a nyárközépi Vitus sem tétlenkedett!)

A mi Bálintunk napjára azok, akiket a frász tört, életre szóló böjtöt fogadtak, ami nem rótt elviselhetetlen terhet a betegre, mivel február 14-e már gyakran a nagyböjtbe esik. Bálint mégis inkább a farsang szentje. Nyugat-Európában Bálint és a medveember (Valentine und Urson) nem hiányozhatott a karneváli maszkák sorából (l. id. E Brueghel: A Farsang és a Böjt viadala c. képe). Régi szokás szerint Európa-szerte a farsang a párválasztás ideje (ez a húshagyói vénlánycsúfolásnak, a húshagyóig el nem kelt lányok csúfolásának az alapja). A hagyomány ezt elsősorban Bálinthoz köti. Már a római Lupercalia is az ifjúság párbaállásának napja volt - Bálint-nap dátum szerint a Lupercalia vigiliájára esik. A francia és a horvát néphit szerint például a madarak is ezen a napon tartják menyegzőjüket. Angol hagyomány szerint Saint Valentine napjának reggelén az első másnemű személy, akibe az utcára lépő belebotlik, lesz a jövendőbelije, angolul "valentine"-ja. Valentine-nak hívják azokat a cédulákat, amikre régi szokás szerint a leányok a fiúk, a fiúk pedig a leányok nevét írták, s amelyek közül jövendőbelijük nevét remélték kihúzni. Ugyancsak valentine a neve a Bálint-napon küldött szerelmi ajándéknak vagy üdvözlő kártyának, szerelmesversnek, egyáltalán mindennek, ami a kritikátlan szerelmi hódolat tanújele. (A nálunk újabban terjedő "valentinozás" viszont a kritikátlan anglománia és Amerika- imádat, illetve a szokás teljes elüzletiesedésének a tanújele.) Valentine-nap estéjén babérlevelet dugnak párnájuk alá az angol hajadonok, hogy megálmodják, ki lesz a mátkájuk. (Apollón szent növényének, a babérnak leveleire régen azért is pályáztak, mert úgy hitték, rágcsálásuk szerelmi "ihletet" ébreszt.)

• Jeles Napok - Szent Bálint – "Valentin nap"
• Bálint-nap - Wikipédia
  

Archaikus jelképektől Úrjövetig (Demokrata)

Archaikus jelképektől Úrjövetig



Demokrata
2009:51-52. szám
Hankó Ildikó

Az esztendő legnagyobb ünnepköre a karácsonyi, amelyben benne foglaltatik az új polgári év kezdete is, már ahol a Gergely-féle naptárt használják. Misztikumát a rövid nappalok és a hosszú éjszakák adják, mivel az emberi természet nem tudja magát függetleníteni azoktól az archaikus szorongásoktól, amelyeket születése óta magában hord.

Az ünnepek ősi hagyományai sok mindenben különböznek a maitól, de az elérendő cél ugyanaz: biztonságra lelni, visszakapni az éltető fényt, a fészek melegét és elűzni az ártó szellemeket. Mindezt különböző jelképekkel, sajátos történetekkel és mágikus ételekkel igyekeznek „meghívni”. A téli napforduló ideje az emberiség születése óta aggodalmat váltott ki a biztonságát féltő emberekben. Bár csillagászati ismeretekkel nem rendelkeztek, azt megfigyelték, hogy ettől az időponttól kezdve hosszabbak a nappalok és rövidebbek az éjszakák; a sötétség birodalma, amely számukra veszélyeket rejtett, lassan visszavonul a fény ereje elől. Logikusnak tűnt az is, hogy a fény forrását – a Napot – mindenekfelett tisztelték, minden nép a maga elképzelése és fejlettsége szerint.

Évezredek óta megemlékeztek erről az időszakról, külsőségekben másként, de a lényeget tekintve ugyanúgy. A régi római szokásokhoz ragaszkodók szaturnáliával köszöntötték a napfordulót. A Mithras-kultusz a Nap születésnapját (Natalis Solis invicti) ünnepelte. Az északi népek Woden és Thor isten tiszteletére gyújtottak máglyát, hogy annak fénye elűzze a sötétséget. A kelták az örökzöld növényeket ünnepelték, mint az újjászületés tanújeleit. A közép- és kelet-európai közösségek a téli sötétségben megbújó, a jövő év termékenységét veszélyeztető démoni erőket próbálták ajándékozással megenyhíteni. A néphit szerint a gonoszok, a bűbájosok a hosszan tartó sötétségtől fölbátorodva ártó hatalmuk teljességében vannak a napforduló idején. Az Úr születése után már megtörik az erejük, a növekvő fény elűzi őket.

A paraszti élet rendje a munkanapok és az ünnepnapok ciklikus váltakozásával alakult ki. A keresztény Európa ünnepi rendtartása a gazdasági év ciklusához igazodik.

Az egységes ünnepi rendtartást Európában Gergely pápa naptárreformja (1582) tette lehetővé, ez Magyarországon 1587-ben lépett életbe. A reform előtt az év kezdete karácsony napja volt, ezért népszokásainkban az évkezdő ünnepek és szertartásai már decemberben megkezdődtek. A naptárreform után került az évkezdet január 2-ára, de a bizánci (keleti) katolikusok és a zsidó egyház nem vették át az új időszámítást, ünnepeiket ma is a régi naptár szerint tartják.

Jézus születéséről a keresztények egyöntetűen december 25-én emlékeznek meg, kivéve az örmény egyházat, ahol máig január 6-án ünneplik a Megváltó eljövetelét, úgy, mint Gergely pápa előtt mások is tették.

A karácsony szimbóluma – az örökzöld fenyő – már nagyon régen ünnepi kellék volt. A rómaiak újév napján ajándékoztak egymásnak kis zöld ágacskákat, úgynevezett strenae-t. Az északi germán törzsek a fény tiszteletére kis mécsesekkel díszítették fenyőágaikat. Hiedelmük szerint a kiszabadult, garázdálkodó démonok elől csak az menekülhetett meg, aki az élet örökzöldjének, a fenyőnek a védelmébe húzódott. Ezért nem véletlen, hogy először német nyelvterületen terjedt el a karácsonyfa-állítás szokása. Az első írásos emlék a XV. századból Strassburgból származik.

Gyertyával díszített karácsonyfáról 1708-ban egy pfalzi grófnő tesz említést. Goethe „Az ifjú Werther szenvedései” című művében már cukorkával, almával és gyertyával feldíszített karácsonyfáról ír.

Hazánkba az új szokás Bécs közvetítésével jutott el. Az első fát Brunszvik Teréz állította 1824-ben, majd József nádor harmadik felesége Mária Dorottya, majd a Podmaniczky család 1826 táján.

Mint minden emberi szokásnak, a karácsonyfa-állításnak is volt korai előzménye. A téli napforduló idején a megújuló természet ősi jelképét – egy zöld ágat – mindig bevittek a házba; termékenységvarázsló és rontáselhárító szerepet tulajdonítottak neki. A középkori Magyarországon a karácsonyi termőágat „kincs” néven emlegették.

A legkülönbözőbb növények szolgáltak kincsként, termőágként: boróka, fagyöngy, tüskeág, bürök- vagy kökényág. Horgoson koronafa tövises ágát ültették virágcserépbe, és ezt csavarták be színes papírral, töviseire pedig almát és aranyozott diót szurkáltak; mellette cserépbe vetett karácsonyi búza zöldellt. Még érdekesebb szokás, amelyet Szegvár palóc-jász telepítésű faluban gyakoroltak a XIX. század második felében: sodrófát, mángorló sulykot kötöttek a mennyezetre, a mestergerendára és gyerekeknek szánt gyümölccsel, süteménnyel rakták meg.

A karácsonyi kincs a legtöbb helyen a mestergerendán függött, mégpedig koronájával fölfelé. Az Őrvidéken még ma is látni mennyezetre függesztett karácsonyi ágat. A bácskai Temerinben és Bácstopolyán három faágat kötöttek össze, bevonták piros papírral, szegeket vertek bele, a szegekre almát, mézeskalácsot akasztottak.

Korunk embere lassan elfelejti a szimbólumok világát, vagy ha hallott is egynémelyikről, jelentését már nem képes megfejteni. A mának, a pillanatnak élőknek meg sem fordul a fejükben, hogy a karácsonyfa mellett állva, a gyertyák fényét csodálva évezredek légköre veszi körül az ünneplőket. A jelképek archaikus-mágikus alapra rakódott kereszténység misztikus világára utalnak, amely misztikum elhozta a Földre a szeretet hatalmát, a félelem oldását.

A népi vallásosság ősi képzetei és jelképei minden gond nélkül belesimultak a megváltásra ítéltetett emberek hagyományaiba. Nem okozott törést az emberek lelkében Jézus születése, a jászolba fekvő kisgyermek eljövendő királyságának – amely „nem evilágról való” – tudomásul vétele, hiszen az Atya arról is gondoskodott, hogy a korai szimbólumok összehangolódjanak a születés eseményével. Különleges bolygóállások, üstökösök, földi mágusok Betlehembe érkezése, az egyszerű pásztorok és falusi emberek „botránynak” számító, meghitt közelsége az istengyermekhez mind azt szimbolizálták, hogy egyszeri, világra szóló, eget-földet megváltoztató, történelemformáló napokat éltek át az emberek kétezer évvel ezelőtt, kivétel nélkül és egyforma áhítattal.

Később érték be szűkszavú bibliai történetekkel, saját szavaikkal, érzelmeiket mondatokba öntve egyre bővítették évszázadokon-évezredeken át a Fény születésének eseményét. Már nem a Napot tekintették az életet megváltó csodának, hanem minden nép a számára leghitelesebbnek tartott Ég Urát, az égitestek mozgását, az élet keletkezését és fejlődését, a jó és rossz elválasztását, a szeretet mindenhatóságát Földre küldő Egyistent, az Atyát – akármilyen névvel illették is.

Érdekes, hogy a fa – karácsonykor az örökzöld fenyő – az ősi életfára is visszautal, ami nem zavarhatja a mégoly mereven értelmezett vagy éppen félreértelmezett vallási dogmákat sem. Sőt a teremtett természet és a földre embernek született Fényhozó, nagyon is adekvát módon kapcsolódnak egymáshoz, az evilági léten keresztül.

A Teremtés Könyvében olvashatjuk: „Az Úristen kertet telepített Édenben, keleten és odahelyezte az embert, akit teremtett. És az Úristen a földből mindenféle fát sarjasztott… Aztán kisarjasztotta az élet fáját…” – a fenyő örökzöldje valóban az életfára utal.

Később így folytatódik az idézet: „A kert minden fájából ehetsz, de a jó és a rossz tudás fájáról ne egyél, mert amely napon eszel róla, meghalsz”. Az írásból kiviláglik, hogy a paradicsomi fa tulajdonképpen két fa volt: az életfa és a jó és rossz tudás fája; röviden a tiltott fa és az életfa. A két jelkép képviseli a bűnt és a megváltást.

Milyen érdekes és mélyen keresztényi a magyarság életfatisztelete. Néprajzosaink munkáiból tömegével kerülnek elő olyan ábrázolások, mesék, történetek, amelyek központi szimbóluma az életfa. Ennek az ősi érzésnek a kereszténységben is megvan a megfelelője, a himnuszok életfája, Krisztus gyümölcsöző (!) keresztfája és mások.

A kultikus jelképrendszeren keresztül a teológiai és liturgikus dolgokban kevésbé képzett nép megértette a bűn és megváltás lényegét, olyannyira, hogy jelképeit azonosította a bibliai történésekkel, minden „pogány” hátsó szándék nélkül.

A magyar népszokásokban életet, termékenységet és nemzetséget is szimbolizál a feldíszített faág. Tájanként más-más neve van: termőfa, zöld ág, tebe, lács stb. Eredeti formájában száraz vagy zöld ág, amelyet termékenységet jelképező almával és dióval díszítenek. Az európai műveltségkör az almát emeli ki: ha a paradicsomi, a régi alma vitte bűnbe az embert, akkor az új alma (Jézus), a megváltás fájának gyümölcse szerezheti vissza az elvesztett Édent. Ezért került már igen régen alma a karácsonyfára, az életfára, vagyis Krisztus keresztfájára.

A dió mint ősi szimbólum sokáig fejtörést okozott a jelképek megfejtőinek. Hosszas kutakodás után Mezey László professzor találta meg a titok nyitját Szent Ágostonnál, egyik karácsonyi beszédében: „A dió: Krisztus.” A dióbél nemes táplálék, „angyalok étele”, amely már születésekor a Megváltó halálára utal. Az alma és a dió szinte minden európai kultúrkör étlapján szerepel mint egészségmegőrző eledel. Ha valakihez férges dió kerül, az rossz előjel a jövő évre, ami az egészséget illeti.

Évezredek-évszázadok múltával az egyes kultúrkörök szimbólumrendszere a helyi adottságoknak megfelelően alakult. De mindenütt megtalálható az a központi jelképrendszer, ami az emberiség közös tudatában rejlik. Karácsonyfa sincs mindenütt, de az örökzöld, a zöld, a piros szín és sok egyéb mégis közös. Angliában például zöld-piros színbe öltöztetik a házakat és fagyönggyel díszített fenyőkoszorút tesznek az ajtók fölé. A fagyöngy egykor a téli napforduló szent növénye volt, a skandináv mítosz szerint Balder napisten halálát fagyöngyméreg okozta. A kelta druidák (papok) aranysarlóval gyűjtötték ünnepi szertartásaik részeként a fagyöngyöt. A kelta „fa-ábécé” utolsó fája, egyúttal a napév utolsó hónapjának jelképe a mérges bogyójú örökzöld tiszafa volt.

A Kisjézus születésére várva betlehemesek járják a falvak házait. A legrégibb emlék a betlehemjárásról a XVII. századból maradt ránk. A pásztorjátékok változatának se szeri se száma, csodálatos népies szövegek maradtak ránk, teli vérbő humorral. A szereplők: József, Mária, angyalok és pásztorok, sokszor állatfigurák.

A bukovinai székelyek betlehemes játéka a csobánolás (csobán = pásztor) ma is élő hagyomány az érdi székelyeknél.

A karácsonyi szokások, hagyományok sok változatát lehetne még fölsorolni, ám mindezek mellett a gyertyafény, az örökzöld, az öröm mindenütt főszereplő. Az újjászületés, a remény, a jövőbe vetett hit zálogát hozta a Földre a kisded karácsony éjjeli születése.

A Húsvét dátumának keresztény egysége

http://www.onedate.org

A Keresztények bűne: a megosztottság!

Krisztus Feltámadása keresztény hitünk lényege, ami nélkül nincs is kereszténység, ennek ellenére a katolikusok, a protestánsok, és az ortodoxok majdnem minden évben egymástól eltérő időpontban ünneplik a Húsvétot, olykor öt hét különbség is van a két dátum között, máskor viszont egy napra esik.

A keresztények megosztottsága - a Legfőbb Ünnep kapcsán - bűn, és minden keresztény jól tudja, hogy a megosztottság nem Istentől származik.

• Videó
• Miért tér el a Húsvét dátuma?
• Miért fontos a közös Húsvéti dátum?
• Mit tehetünk mi?
• Lelki háttér
• Szavazás az Egységes Húsvéti Dátumra

Jelkép-kalendárium: A betlehemi csillag

Jankovics Marcell: Jelkép-kalendárium
Csokonai Kiadó, Debrecen, 1997.

A betlehemi csillag

A karácsonyfa csúcsán, a betlehemesek koronáján csillogó aranypapírcsillag a karácsony-vízkereszt ünnepkör legfontosabb jelképe. A csillagászokat régóta foglalkoztatja, van-e valóságalapja a napkeleti bölcsek vezércsillagáról szóló evangéliumi elbeszélésnek. A betlehemi csillagot próbálták már üstökössel, bolygóegyüttállásokkal, szupernóvával azonosítani.

Vajon miért hitték a zsidó-keresztények, hogy csillag jeleníti meg a Messiás eljövetelét? Tudjuk, hogy a szokatlan égi tüneményeknek mindig is jelentést tulajdonított az ember, innen is a nevük "égi jel". Csillagukat a bölcsek is inkább jelnek, mintsem útmutatónak tekinthették. Az új csillag feltűnése azt hirdette nekik, hogy új isten érkezett a világra.

A csillagos ég az ókori műveltségekben az istenvilággal azonosult. Egyiptomban Az ötágú csillag hieroglifával írták le az "isten" szót, A sumer fogalomírásból kifejlődött ékírásban a csillag alakú jel jelentése "ég, végtelen, isten", és az istennevek mellé írták megkülönböztető jelként- Mezopotámiában már a korai időkben a planéták kölcsönözték "égi testüket" a főbb isteneknek. Ezért homlokukon csillaggal, csillagos fejdísszel ábrázolták őket. A zsidó-keresztény gnosztikusok a hét planétát az Űr szemeinek tekintették (Zak 4, 10), a csillagokat pedig angyaloknak. Amikor a próféta Istent az égi "seregek Urának" nevezi (Jer 31, 35), a megszólítás szó szerint veendő; az "égi seregek" a csillagok. A pásztoroknak is égi jelenés "fényesség", "mennyei seregek sokasága" jelenti be a Szabadító születését. A zsidó misztikában (a kabbalában) angyal jelképezi az asztrológiai csillagházakat, angyalok és démonok ülnek a zodiákus 36 dékánjában és az állatövi jegyek minden ötödik fokán. A mintát alighanem Egyiptom szolgáltatta, ahol a dékánokat jelképekből összegyúrt "istenek" személyesítették meg. A héber kokab szó "csillagot, planétát" jelent, egyúttal így hangzott több bolygó neve, amelyeket a kabbalisták a főangyalokhoz rendeltek (de több más, alacsonyabb rangú angyalnak is kokab a közneve. L. még az apokrif Enoch könyvében). Egy II. századi iratból ismerjük a gnosztikus ophita szekta világképét. Eszerint az egyes bolygók és bolygózónák a következő főangyalok uralma alá tartoznak. A Szaturnusz az oroszláni Mikhaél, a Jupiter a bika alakú Szuriél, a Mars a sárkány formájú Raphaél, a Nap a sas Gábriel, a Merkúr a medve képű Thauthabaoth, a Vénusz a kutya testű Erathaot, a Hold az Onoél (Thartharaoth) nevű arkhón alá tartozik. Végül láttuk, hogy a betlehemi csillagra vonatkozó képzetek mithraista eredetűek; a három mágus a perzsa eredetiben még nem jelnek, útmutató fényforrásnak tekinti a Csillagot, hanem olyan égitestnek, amely az eljövendő Megváltónak egyenesen "égi teste", megtestesülésre váró csillaglelke. A csillag-szellem párosítás mindezen túl általános jelenség. Szibériában éppúgy megvolt e hiedelem, mint Óceániában vagy az Amazonas őserdeiben.

A csillag-angyal fogalompár az egyházi művészetben még sokáig élt: a hatszárnyú szeráfok és kerubok végső soron hatágú csillagot formáznak, amilyen rendszerint a betlehemi csillag a Királyok imádását ábrázoló képeken, s amilyen Dávid király csillaga, a mai izraeli zászlón.

A Dávid-csillag nem kizárólagosan zsidó jelkép. (Nem is csillag igazából. A buddhista jantrák, mágikus diagramok egyik alapformája a hatágú "csillag", két egyenlőszárú háromszög fonadéka, melyek közül az egyik női jelkép, elemi szinten a víz és a föld jele, a másik férfias, a tüzes és levegős világteremtő alkotórész jelképe. A kabbalisták szerint ez a jel Isten nevét öltözteti geometriai formába.) A betlehemi csillag bizonyos értelemben mégiscsak Dávid csillaga, hiszen Bálám próféta jóslata szerint a Messiás Csillag, amely Dávid házából ered, s Dávid városában, Betlehemben születik majd meg (IV Móz 24, 17).

Keresztény felfogás szerint azonban az Epiphaniának nem 6, hanem 5 ágú csillag a jelképe. Ebben nyilvánvalóan szerepet játszott az elszakadás szándéka a zsidó hagyománytól, de ennek a választásnak is van értelme. Az 5 ágú csillag (pentagram, lúdláb, boszorkányszög) Vénusznak volt egyik csillagjelvénye a 8 ágú mellett; úgyis, mint esthajnalcsillagnak, úgyis, mint boszorkányos természetű háború- és szerelemistennőnek (a lúd az ő madara volt). Az ókori csillagászpapok tudták ugyanis, hogy addig, amíg az estcsillagból hajnalcsillag, majd hajnalcsillagból ismét estcsillag lesz, 584 nap telikéi, s hogy 5 ilyen ciklus kereken 8 földi évnek felel meg. Ezt geometrikus jelként úgy ábrázolhatjuk, mintegy 8 éves időciklust jelző körbe írt 5 ágú csillagot. De miért épp a Vénusz lett volna a betlehemi csillag? Nos, például azért, mert az említett Vénusz-ciklus fele, 292 nap (amíg az estcsillagból hajnalcsillag lesz) annyi idő, amíg egy kismama kihordja magzatát; továbbá, mert a hajnalcsillag a Nap előtt kelvén, annak világrajövetelét hirdeti; továbbá azért, mert Jézus anyja, Mária, ahogy Fia a Napét, megörökölte a pogányságtól a Vénusz szimbolikáját. Szűzanyasága is értelmezhető úgy, mint az említett bolygó két állapota.

És még mindig nincs vége. Asztrálmítoszi felfogás szerint az élőknek, köztük a planétáknak - élők, mert hogy az állócsillagokhoz képest mozognak - csillag( zat) megfelelőik, álló vagyis mozdulatlan, tehát halott-halhatatlan csillaglelkűk van. Vénusz-Mária "csillaglelke" a Sinus volt, amit egyiptomi előképétől, Ízisztől örökölt. Márpedig a Sirius az égbolt legfényesebb csillaga, mely Jézus születésnapja körüli időben látható a legtovább, és ragyog a legfényesebben.

Végső soron persze - mint ahogy sokan állítják - a betlehemi csillag jósjel is lehetett. Például a Halakban a Szaturnusszal í.e. 7-ben háromszor is együttálló Jupiter bolygó. Lévén a Halak az új csillagászati korszak uralkodó csillagképe, a Szaturnusz a zsidó nép "csillaga", a Jupiter pedig a királyoké, csillagjós szemmel nézve egy ilyen csillagászati helyzet a Jézus születését megelőző időkben méltán utalhatott a Messiás eljövetelére. Egyes feltevések szerint állatövi fény koronázta meg az együttállást. (Az állatövi fény egy halovány, ferde fénypiramis, ami a Nap körül keringő porszemcsékről verődik a szemünkbe, s a nyugati égbolton látszik tiszta időben, alkonyatkor, különösen a tőlünk délebbre eső területeken, vagyis a nyugat felé tartó mágusok éppenséggel követhették volna az általa jelzett irányt).

Jelkép-kalendárium: Háromkirályok

Jankovics Marcell: Jelkép-kalendárium
Csokonai Kiadó, Debrecen, 1997.

Háromkirályok

A három napkeleti bölcs perzsa viseletben.
Ravenna, San Apollinare Nuovo bazilika, VI. század eleje

A napkeleti bölcsek története a Bibliában olvasható (Mt 2,1-16). Az elbeszélés szerint ők voltak az első pogányok, akik az égen feltűnő csillagjelre napkeletről Betlehembe érkeztek a gyermek Jézus látására. Az evangéliumi történet - úgy tűnik - egy ótestamentumi prófécia (IV Móz 24,17) keresztény igazolásául íródott; a napkeleti bölcsek elődje, az ugyancsak kaldeus Bálám (Bileám) próféta hirdette meg először a Csillagot, mely Jákobból származik majdan, hogy Izrael királya legyen.

Valójában mithraikus (perzsa) eredetű a háromkirályok története. Egy ókeresztény irat perzsa mágusokat említ, akik minden évben egy barlangba vonultak vissza, s ott imádkozva várták, hogy a Szerencse csillaga fölkeljen és egy kisfiú alakjában a földre szálljon. Zoroasztriánus jövendölés szerint a földi testben megszülető csillag Mithrás napisten megtestesülésének tekinthető, akinek világrajövetelét a III. században birodalomszerte hivatalosan december 25-én ünnepelték. Az ajándékozás motívuma is Perzsiából ered. Mint a mondott leírásból megtudhatjuk, amikor a Gyermek megszületik a barlangban, a mágusok koronáikat a lába elé helyezik. A koronák említése okán lettek királyokká a napkeleti bölcsek. Kora keresztény falképek, pl. a ravennai San Apollinare Nuovo templom mozaikja, még perzsa viseletben is ábrázolják őket. Tertullianus keresztény író (i.sz. 16-23 között) csinált belőlük királyokat. Számuk sokáig 2 és 12 között váltakozott. A gyermek Jézusnak hozott ajándékaik száma döntötte el, hogy végül ís hárman maradtak. Beda Venerabilis (i.sz. 673-735 táján) szerint három ajándékuk jósértelmű; az arany Jézus királyságát, a füstölni való tömjén istenségét, a balzsamozásra szolgáló mirha halálát jelképezte.

A királyok nevei: Gáspár, Menyhért, Boldizsár perzsa, héber, illetve babiloni eredetűek, a IX. századból már van róluk adat. A Királyok imádását ábrázoló képeken Gáspár ősz szakállú férfiú, rendszerint térdepel, mögötte áll Menyhért ifjúként, Boldizsár pedig fekete bőrű, turbános alak. A késő középkortól kezdve a krisztusi tanok előtt főt hajtó világ akkor ismert három részét: Európát, Ázsiát és Afrikát jelképezték, más összefüggésben az egyház felsőbbségét elismerő világi (királyi) hatalmat. (Középkori uralkodók szívesen festették meg magukat a napkeleti királyok szerepében, sőt, ha az alkalom úgy hozta, el is játszották e jelenetet. Egy 1378. évi franciaországi királytalálkozón három uralkodó - V Károly francia király, IV. Károly német-római császár és fia, Vencel római király - hódolt vízkeresztkor napkeleti bölcsként a templomban felállított betlehemi jászol előtt.)

A népi vallásos szemlélet az utazás védszentjei között tartja őket számon. Sok kedves régi népszokás fűződik ünnepükhöz, január 6-ához. Így az őket megjelenítő alakoskodók felvonulása, a németség körében a színdarab jellegű heródesjáték, a betlehemes pásztorjátékba iktatott háromkirályok látogatása játék, amivel az egész karácsonyi ünnepkör idején, de elsősorban vízkeresztkor jártak házról házra. Ennek része volt a csillagozás: a díszes papírsüvegben járó gyermekek kiugrasztható ollós szerkezeten csillagot hordoztak csillagéneket énekelve. Az ekkor szokásos újévi házszentelés is a háromkirályokhoz kapcsolódott. (A szenteléshez használatos szentelt vizét róluk háromkirályok vizének is nevezték.) A régi katolikus szokás lényege, hogy a tömjénnel füstölés - a tömjént korábban szárított szentelt gyógynövények helyettesítették -, és szentelt vízzel behintés után a pap, a kántor, a gazda vagy a csillagozók szentelt krétával a háromkirályok monogramját írták (középkori latin rövidítéssel a cabamét, a Caspar, Balthasar, Melchior névből) a ház és az ólak ajtajára két kereszttel és az új évszámmal együtt, Igazi varázslás volt ez! Az volt a célja, hogy a gonoszt egész éven át távol tartsa embertől és állattól. Nyugat- Európában a cabamé-írás az újévi bolondok ünnepe választott fejedelmének, a bolondok pápájának, rendetlenség urának volt a dolga. A művelethez sok más babona, termékenységgel kapcsolatos hiedelem fűződött. Az ajtónak és küszöbnek bajelhárító varázslással történő óvása - fentebb láttuk - mindenütt ismert, és egyidős a házépítéssel.

A háromkirályok a téli égboltról is vigyázták az embert. Az Orion csillagképnek Orion-öv néven ismert három feltűnő csillagát egykor Háromkirályoknak is nevezte népünk. A mithraikus hagyomány továbbélése ebben is tetten érhető: a nyári napfordulókor Nappal együttálló Orion ugyanis Mithras napisten csillagteste volt!

Jelkép-kalendárium: Vízkereszt

Jankovics Marcell: Jelkép-kalendárium
Csokonai Kiadó, Debrecen, 1997.

Vízkereszt

Vízkereszt, korábban Szentkereszt a latin egyház Epiphania Domini, "az Úr megjelenése" elnevezésű, január 6-án tartott ünnepének magyar neve.

Vízkereszt a "karácsonyi tizenketted" (12 napos ünnep) zárónapja. (Innen az ünnep angol neve: Twelfthday, "Tizenkettedik nap.'1) A 354 napos holdév és a napév közt kereken 11 nap a különbség, s az évkezdéskor beiktatott pótnapok - a naptár más pontjain is találkozhatunk ilyenekkel - a különbséget voltak hivatottak eltüntetni Kurópa luniszoláris parasztnaptáraiban. A nép később e 12 nap ("számos napok, csonka hét, regölő hét") időjárásából jósolt az újév időjárására nézve. Epiphania görög szó, azt jelenti: "megnyilvánulás". A pogány görög kultuszokban az istenség megjelenését, és annak évenkénti megünneplését jelentette. Az őskeresztény egyház szinkretista hajlandóságából arra következtethetünk, hogy időpontja a pogány korban is az év elejére esett, a visszatérő napfényt köszöntő téli ünnepkör része volt.

Epiphania ünnepe először a III. században tűnt fel a keleti egyházban, mint Krisztus születése napja. Száz évvel később azonban Róma úgy látta jónak, hogy Krisztus születését a "Legyőzhetetlen Nap" (Sol Invictus) pogány ünnepével, a népszerű Mithras napisten születésnapjával (dec. 25.) egyeztesse, ezért Epiphania hamarosan új jelentést kapott. Nyugaton a háromkirályok imádásának, keleten pedig Krisztus Jordán folyóban való megkeresztelkedésének az ünnepe lett. Az utóbbi gondolatot később a római egyház is átvette, sőt hozzácsatolták Jézus első csodájáról (a víz borrá változtatásáról a kánai menyegzőn) való megemlékezést, azt tanítván, hogy e három evangéliumi esemény Jézus istenségének első "megnyilvánulásai", epiphánéi. A Születés csodája vagy a kánai menyegzőé e tekintetben nem szorulnak külön magyarázatra. Jézus megkeresztelése viszont talán igen, mivel nem maga az esemény vagy Keresztelő Szent János szavai nyilvánítják ki Jézus istenségét keresztény felfogás szerint, hanem a Szentlélek megjelenése és az égi hang, mely "ezt mondja vala: Ez amaz én szerelmes fiam, a kiben én gyönyörködöm." (Mt 3, 11-17.)

Krisztus keresztségének emlékére a vízkereszt ünnepi keresztelések napja volt. A katolikus egyház szokása szerint tömjént és vizet szenteltek e napon (szenteltvíz). Innen az ünnep magyar neve. A keleti egyházban a Jézus érintésétől megszentült Jordán emlékezetére a folyók megkeresztelése is szokásban volt. A görög, bolgár és a szerb papok pompás körmenet élén vonultak a folyó partjára, s ott a szertartás részeként fából vagy jégből faragott keresztet vetettek a vízbe, amit aztán edzett testű hívek egymással versengve halásztak ki.

A "vérfagyasztó" szokás magyarázatához tartozik, hogy a vízen úszó kereszt motívuma már Jézus keresztjének kora középkori legendájában is fölmerült. Eszerint a paradicsomi Tudás fájáról származó ágból vagy magból fa sarjadt. Ebből faragta Mózes azt a rudat, amelyre a rézkígyót szegezte fel (IV Móz 21,4-9). Keresztény értelmezésben ez az esemény a keresztre feszítés ószövetségi előképe. A fa - a legenda szerint - Jeruzsálembe került, ahol gerendahídként szolgált egy patak felett. Amikor Sába királynője meglátogatta Salamont, letérdelt a híd előtt, mivel látomásban megjelent neki a jövő képe. (Nem is lépett a hídra, inkább átgázolt a patakon.) A gerendát később Bethezda tavának vizén úszva találták meg. Ez a tó gyógyító vizéről volt híres, utóbb ezt is a benne úszó majdani keresztfának tulajdonították. Innen halászták ki, hogy Jézus keresztjét ácsolják belőle.

A víz és tömjén megszenteléséből keletkezett a házszentelés szokása, amely viszont már a háromkirályok tiszteletéhez kapcsolódik. Vízkereszt egyházi jelképe, a sugárzó, arany betlehemi csillag is összekapcsolja a nap két szent eseményét.

Mind a házszentelésnek, mind a templomban szentelt víznek, amelyből minden család vitt haza, csodatévő erőt tulajdonított a nép. A házszentelésnek az egyház által megtűrt népi "előírásait" termékenységgel kapcsolatos hiedelmek formálták. A szentelő pap és a háziak viselkedésétől függött a tyúkok évi tojáshozama, a kender növekedése, sőt az is, párra lel-c az új évben a házbéli leány vagy legény. Hogy a papok részéről se teljék haszon nélkül ez a nap, miközben házról házra jártak, koledálók módjára alamizsnát gyűjtöttek, az un. lélekpénzt. (A szláv koleda "kalendárium" szavunkkal közös tőről ered, s "újévet" is jelent.)

Jankovics Marcell: Magyar karácsony

Jankovics Marcell: Magyar karácsony

Nem tudatosítjuk magunkban, hogy 3 nemzeti, állami ünnepünk a három termékeny évszak között oszlik meg. Télen viszont nincs magyar ünnep. Nekem hiányzik. Az ünneplésre okot adó esemény semmivel sem alábbvaló a másik háromnál, sőt.

A történettudomány hivatalos álláspontja szerint 1000. december 25-én (vagy 1001. január 1-jén) István magyar fejedelmet királlyá koronázzák. A történészek és a művelt közvélemény szerint a koronázás napja a keresztény magyar állam születésnapja. A szimbolikus aktus megpecsételte a száz éves folyamatot, amelynek során Magyarország betagozódik az egykorú Európába, évfordulója ekképpen méltó alkalom a megemlékezésre. Időszerűvé teszi az ünnepet, hogy Magyarország a közelmúltban az új Európának, az Uniónak is része lett.

István királlyá koronázásának időpontja háromszorosan jelentőségteljes: kozmikus (téli napforduló), naptári (újév) és vallási értelemben (karácsony). A 3 időpont akkor még egybeesett. Az antik Rómában a téli napfordulót, a Nap születésnapját december 25-én ünnepelték, ezért tették erre a napra Jézus Krisztus születésnapját, ami a korai középkorban újév napja is volt. Ám a koronázást nem akármilyen újévkor tartották, hanem Krisztus születésétől számítva – ezzel megint bejön a karácsony a képbe – a 2. évezred első napján. Újév napja, új esztendő, új évezred, új államforma és „Krisztus ezeréves királyságának” megalapítása (Jel 20) magyar földön összecseng, az esemény a jelekre fogékony kortársakra nagy hatással lehetett.

Különös érzék nem kellett a nap megválasztásához, a karácsony, a karácsonyi tizenketted egésze már évszázadokkal korábban is állami ünnepségek, törvénykezés, amnesztia, követjárások, keresztelések, felszentelések és kiátkozások, meg persze koronázások ideje volt. A legismertebb ezek közül Nagy Károlyé. 800 karácsonyán kente föl a pápa római császárrá. Az „új”, vagyis a megújulás, megújítás pedig már a zsidó karácsony, a Hánukká történelmi magyarázatának is régtől fogva központi gondolata.

A középkor folyamán ez a hagyomány nálunk is továbbélt, István utódai az első koronázás értelmét, a királyi jogkör kinyilvánítását ismételgetve értelemszerűen állami ünnepként élték meg a karácsonyi 12 napot. Íme két példa: Habsburg Albert koronázása 1438. január 1-jén Székesfehérvárott, országgyűlés 1458. újévkor a Rákos mezején.

Ma már eldönthetetlen, hogy Szent Istvánt melyik nap, 1000. december 25-én vagy 1001. január 1-jén koronázták királlyá. Tulajdonképpen mindegy is. Mindkét nap része a karácsonyi ünnepkörnek. De mert szeretném, ha honfitársaim is velem ünnepelnének – amikor alkalmam van, szóba hozom a kérdést -, ha egyszer törvényjavaslatként kerül a képviselők elé, majd választaniuk kell. Én újév napját választanám. Karácsony a hívők szemében szentebb, mint ahogy a középkorban tekintettek rá, legtöbb honfitársunk pedig családias, meghitt ünnepnek tekinti. Január 1-je „üres” nap, a mélyen vallásosak mennek csak templomba. Karácsony nyolcada, katolikus főünnep, ma Szűz Máriának szentelik, a magyarok Boldogasszonyának, akinek első királyunk az országot fölajánlotta. A zöm a szilveszteri mulatságot heveri ki, jó esetben a Habsburg-nosztalgiájú bécsi koncertközvetítést nézi. Hazafias tartalmat a nemzeti megújulás szükségességéről viszont épp mint a magyar állam születésnapja adhatna e nap.

Az állami születésnap télközépi ideje 3 másik ünnepünkre jellemző, évszakos vonást kölcsönöz az eseménynek. A hiány pótlásával az ünnepi hármas úgy kerekedne négyessé, ahogy a magyar közmondás tartja: „Három a magyar igazság, és egy a ráadás”. A 3 nemzeti, állami ünnep a 3 termékeny évszakba esik, 3 fontos mezőgazdasági tennivaló (vetés, aratás, szüret) időszakába, a ’ráadásünnep’ úgy válik el a tőlük, ahogy a Hánukká a 3 zsidó zarándokünneptől. De csak ebben különbözne tőlük. A másik 3 szomszédságában is olyan egyházi ünnepet ülnek a hívők, amelyek a szekuláris világban is ünnepnek számítanak: március 15. húsvéthoz vezet; augusztus 20. maga ez is, az is; október 23-ára egy héttel a reformáció világnapja, majd halottak napja következik.

Amióta csak tudok a koronázás télközépi időpontjáról, megünneplem. A karácsonyfát nemzeti színű szalagokkal ékesítem, legfelülre, a csillagangyal alá, felrakom a koronás címert, a rendszerváltás óta kitűzöm az ablakba a zászlót is.

• Jankovics Marcell honlapja
• Jankovics Marcell: Jelkép-kalendárium
  

Szántai Lajos: Mit jelent a "Karácsony" szó?

Szántai Lajos: Betlehem csillag

Szántai Lajos: Betlehem csillag

704 Mb, .avi

videó letöltése

Molnár V. József: Luca nap és karácsony

Molnár V. József: Luca nap és karácsony

153 Mb, .divx

videó letöltése

Radics Géza: Karácsony és a karácsonyfa

Radics Géza: Karácsony és a karácsonyfa

Forrás: PolgárInfó

A karácsonyfa Jézus urunk születésnapján a Megváltó eljövetelét, a fény diadalát jelképezi a sötétség felett. Ennek ellenére a karácsonyfa állítás mindössze félévezredre megy vissza, de széles körben csak az 1700-as években, Németországban kezdett elterjedni. Magyarországon először az 1800-as évek közepén állítottak karácsonyfát. Addig az „istenfával" - életfával - és termőágakkal díszítették a házat. Az 1900-as évek első felében még nagyon szerény volt a karácsonyfa feldíszítése, a maihoz viszonyítottan. Megelégedtek néhány almával, aranyos színre festett dióval, angyalhajjal, gyertyával és csillagszóróval. Az ajándékozás is szerény volt, mert a jelképiség, az eszmei és lelki tartalom volt a fontosabb.

A fenyő jelképezése az újkőkortól Babilonig

Karácsonynak az ősvallásba visszanyúló gyökerei vannak. Eredetileg az ünnepségek a téli napfordulóhoz, és nem Jézus születéséhez kötődtek. A nappalok ugyanis ekkor kezdenek hosszabbodni. Rómában Saturnalia és a perzsa eredetű Mithra istenségeknek rendeztek nagy ünnepséget mulatozással, jókedvvel, ajándékozással, mert ők is a fény, a megújulás istenségei voltak. De, ahogy a kereszténység erősödött, és eme „pogány" istenségekhez kötődő ünnepségek tömegvonzása a keresztények körében sem gyengült, ezért - egyes vélemények szerint - a 350-es évek elején I. Július pápa Jézus születésének ünnepét január 6-ról december 25-re tette át, azt remélve, hogy az ünnepi külsőségeket a meghitt és bensőséges lelkiség veszi át. A zöldágakkal való díszítés, számos műveltségben visszamegy legalább 4000 évre, az ilyen és ehhez hasonló ünnepségek alkalmával. Sőt, az örökzöld fenyőfa már az újkőkori régészeti leleteken is előfordul, valószínű, mint az örök élet jelképe. Mindenkor a fény győzelmét jelképezve a sötétség felett. A fény és sötétség küzdelmének számos jelképisége van istenségek vonatkozásában is. Mezopotámiában például Dumuzi, vagy a babiloniaknál Marduk istenségnek újra és újra meg kellett halni, hogy újra és újra feltámadhassanak, mint ahogy a természet is újra és újra meghal, hogy újra feltámadhasson. Az is figyelemreméltó, hogy ezen meghaló/feltámadó istenségeket rendszerint az örökzöld fenyőfával jelképezték, mint az örök élet megtestesítőit, mert ők a győzedelmes fény. E két szó: fenyő és fény eszmei kapcsolata is nyilvánvalóvá válik, ha a fa nevét felbontjuk így: FÉNY Ő! Ami e fa és szó kapcsolatának ősi eredetére utal, és ezen ősiséget éppen a magyar nyelv őrizte meg a legtökéletesebben. Maga a karácsony szavunk is ősi műveltségünkből származik. Hajdanában komoly mesterségnek számított a solymászat. Királyainknak is voltak solymászai. A sólyom a leggyorsabb reptü ragadozó madár, ezért a betanított sólymok kiválóan alkalmasak vadászatra. E ragadozók egyike a kerecsensólyom. A solymászok meglesték a fészkelő sólymokat, és kiszedték belőlük a fiókákat. Felnevelték, és betanították őket vadászatra. A fiatal sólymok első nagy próbatételére a téli napfordulón került sor, ünnepségek közepette. A fény újjászületése napján a táltos áldását adta rájuk és az ünneplőkre, miután a fiatal kerecsensólymokat a magasba röppentették. A kerecsen = karácsony szónk kapcsolata kézenfekvőnek mutatkozik. Mondabeli istenjelképünk, a Turulmadár is a kerecsensólyommal hozható kapcsolatban.

Szilveszter Jenő: Karácsony eredete

Szilveszter Jenő: Karácsony eredete

A Nap Fiai, 1970. nov-dec.
Forrás: Magyarságtudományi Intézet

„Dies Natalis dei invicti Solis” – a Győzhetetlen Napisten születésnapja volt a régi rómaiaknál, dec. 25-e, illetőleg az annak megfelelő dátum. Nagy örömünnep volt, -- vendégeskedéssel, ajándékok kicserélésével egybekötve – a Nap új erőre ébredésének az ünnepe, Újév Napja. A Karácsony az emberiség legősibb ünnepe. Ha 10.000 évre tesszük Karácsony ünneplésének korát, akkor valószínűleg mérsékelt feltevéssel élünk. A valóság lehet ennél régebbi is. Mi is történik Karácsonykor? Vizsgáljuk meg csillagászati szempontból. A tavaszi és őszi napéjegyenlőség (márc. és szept. 21-e.) elmúltával az őszi hónapok alatt az északi féltekén a nappalok rövidülni kezdenek. Nem kell sok képzelő tehetség ahhoz, hogy el tudjuk képzelni, hogy az őskori embert ez a hónapokon át tartó folyamat milyen iszonyatos félelemmel töltötte el. Nem értette, hogy mi megy végbe a Földgolyóval, (a föld tengely elferdülése, a Naptól való eltávolodás, stb.) de az nagyon jól tudta, hogy ha a folyamatot valami meg nem állítja, és pedig minél előbb, akkor ő rá a legborzalmasabb fagyos halál és örök sötétség vár, amiben végeredményben a felfogása helyes volt, még tudományos szempontból is. Amit az ember nem ért, azt elképzeli, vagy megpróbálja elképzelni. Elképzelte tehát az ősember a Napot, az éltető meleget és világosságot adó csodálatos valamit az égen (Istent?), amelynek sugarainak hatására fák rügyeznek, az egész természet megújul, állatok kölykeznek, gyümölcs és termés beérik stb. S valami szörnyűséges Sötét Hatalom támadja meg és el akarja pusztítani minden évben. A tusa borzalmas kell hogy legyen, mivel a Nap napról-napra gyöngül, és már úgy látszik, hogy setét ellenfele (amelynek neve az ókori vallásokban Seth, Arimán, Taifun, Sátán stb. és más név volt) diadalmaskodik. Az egyiptomiaknál Osziris Napistent Taifun nevű gonosz Isten marcangolja szét darabokra, a szumiroknál Tammuz (talán Tavasz) Napistent és a termékenység Istenét egy vadkan tépi szét szintén. Mindegyik esetben azonban a széttépett testű Istenek csodálatos erővel újjászületnek és újjászületésükkel megmentették az emberiséget, amely nélkülük, a Nap melege és termékenyítő ereje nélkül elpusztult volna.

A római pogány hit szerint a Nap, az-az Jóvé, későbben pedig Jóvé fia, december 20-án naplementétől kezdve negyven órát a sötétben fekszik és 22-én reggel új erővel kell életre. Természetesen ez tudományos szempontból is végeredményben helyes. Az Északi Féltekén december 21-én a legrövidebb egész évben a nap, de december 22-én már hosszabbodni kezd, azaz a „krízis”-nek vége van. Mindezt szabad szemmel is már tisztán lehet látni három nappal később, azaz dec. 25-én, amelyen a kereszténység sem tudott változtatni a Római Birodalom területén. Így magáévá tette. A zsidó vallás ugyanilyen természetű ünnepe szinte teljesen azonos volt. A főpap december 20-án este egy delfinbőrrel díszített sátorba visszavonult, (delphos delfin görög jelentése anya méh. Így a delfin bőrök jelképesen újjászületést, a sírból – héber sheol – való feltámadást jelképezték.) És onnan negyven óra elteltével, mely időt természetesen imádsággal és böjtöléssel töltötte, azaz megint december 22-én, helyesebben annak megfelelő dátumakor, szertartásosan előbújt nagy örömrivalgások és általános ujjongás közepette, az Új élet, az Újév születését jelképezve. Amikor azonban a zsidó főpap és a római pontifix maximus ezeket a szertartásokat végezték, akkor azok már sok-sok ezer éves múltra tekintettek vissza. Talán nem érdektelen megemlíteni James Ballantine Hannay orientalistának idevonatkozó véleményét, aki a The Source of Christianity c. művében, 110 old. a következőket mondja: „Azok a népek, amelyek kezük nyomát hagyták a vallások kialakulásán, és amelyek lerohanták Indiát, Nyugat Ázsiát és Európát, az ázsiai steppék népei voltak. Ott az élet feltételek kemények lévén, az embernek alapos tanító mestere volt a létfenntartásért folytatott szakadatlan harc. Úgyszintén az évszakok különbsége ezeken a vidékeken, amelyet a Föld tengelyének az elhajlása okoz, valamint az Óceántól való nagy távolság, amely másutt a nagy hőmérsékletkülönbséget enyhíti – nagyon is megértették a néppel a nap áldásos hatásának a fontosságát.”

Gyönyörű képet lehetne festeni a régi magyar karácsonyról, ahogy azt a régi magyarjaink még az Árpádok korában is ünnepelni szokták. Mindenki ismeri a sólyommal való vadászat nemes sportját, vagy legalább is halott róla. Őseinknél a kerecsen sólyom volt erre a célra a legkedveltebb ragadozó madár. Ennek a sportnak a titka azonban a madár betanítása, megszelídítése volt, az urához való hűsége és engedelmességre való rászoktatás. Hogy ez milyen nehezen mehetett egy vad madárnál, amely mindennek a tetején még ragadozó is volt tehát semmiféle hűségre, ragaszkodásra, szeretetre természeténél fogva nem volt hajlamos, azt különösebb nehézség nélkül is el tudjuk képzelni. A beidomítás egész nyáron és egész ősszel tartott. Az idomító karján vastag bőrkesztyű amelyen a madár mint egy faágon pihent. A madár fején, hogy ne lásson elrepülni, kis bőrsapka, amit csak zárt területen vettek le, rendszerint csak etetéskor. A gondos, fáradságos és szakadatlan idomítás „betrainingezés” vagy hat hónapig tartott. Az idomító addig tartotta magát nagy akaraterővel ébren, amíg a sólyom a karján el nem aludt, mert csak ilyen és hasonló módszerekkel lehetett remélni, hogy a sólyom az emberi kart megszokja és azt a szószoros értelmében otthonának fogja tekinteni, tehát a vadászásból, amikor annak az ideje eljön, vissza is fog térni. El kellett jöjjön azonban az a nap, amikor ki kellett próbálni, hogy a szabadban eleresztett madár visszatér-e a gazdájához, különben soha sem lehetett volna vele vadászni. Őseink egy napsütötte téli napot választottak december végén, rendszerint dec. 25-ét. Az összes solymárok kerecsen (ősi magyarsággal karasun) sólymaikkal kivonultak ezen a napon egy nagy rétre, és ott egyszerre levették madarai fejéről a kis bőrsapkát, valószínűleg vallásos szertartással egybekötve. Képzeljük el az addig egész életükben zárt helyen, illetőleg sötétségben tartott vad madarak kitörő örömét és boldog vijjogását: a Napfelé törték fel a magasba, vad szívüknek minden ujjongásával üdvözölve a Napot, az élet jelképét, amíg apró pontokként nem keringtek a magasban gazdáik feje felett, majd azok hívására, vagy elfáradva visszatértek. Gyönyörű látvány lehetett, pogány de szép és emberi érzéseket kifejező. Elpusztított őskultúránk romjait gyűjtögetve, csak sejthetjük, hogy ennek a szertartásnak erősen vallásos jellege is kellett, hogy legyen. Erősen erre mutat a nagy keresztény ünnep, az Új Remény, az Új Élet, a Megváltó Újraszületése ünnepének nevére megtartott ősi szavunk a Karácsony, a kerecsen sólymok napja.

* * *

Őseink hittek minden év elmúltával egy új Élet, vagy Új Remény, Új Kezdet, Új Nekifogás szentségében. Mi belőlünk civilizált magyarokból ez a hit kiveszett, talán csak ide kint, talán odahaza is. Nem bízunk magunkban, Új Kezdetekben. A „nép” a dolgozó ember előásta ezeréves mulasztását a „passzív rezisztenciát”, amiben mi magyarok mindenkinél nagyobb mesterek vagyunk. Nyugaton a helyzet változatlan! A „befutottak” közül sokan angol, amerikai, svájci, francia stb. családokba nősülnek, de mit is kezdenénk ugyan magyar rokonsággal? . . . Soha magyar emigrációnak ilyen nagy feladata és lehetőségei – mint a mienknek – nem volt. Az otthoni tíz millió szabad lelkiismerete vagyunk, helyesebben kellene, hogy legyünk. Ezt mindnyájan érezzük. Azt is, hogy ebből kiutat kell találnunk! Legyen előttünk példa az ősi karácsony értelme és jelentősége, az örökké Újnak induló és Megújuló – velünk, de nélkülünk is – Új Élet, Új Kezdet, a KARÁCSONY!

Karácsony szavunk eredetéről és jelentéséről

Karácsony szavunk eredetéről és jelentéséről

Fehér M. Jenő: Középkori magyar inkvizició, 235.-247. o.
Forrás: hunmagyar.org

Az igazi, nagy ünnepek a sámánhit szertartásai szerint a napjárással összefüggő, állandó ünnepek voltak, mint a karácsony... A Karácsony ünnepe az ősi hitvilág legnagyobb napjai közé tartozott, épp úgy, mint a kereszténységnél az Ige megtestesülésének földi születésének legszentebb megemlékezése. A sámánperek folyamán sokszor felbukkan a vallató kérdés a pogány magyarság ünnepeire vonatkozólag, sokszor pedig a tanúvallomások egy-egy elejtett mondata világit rá a karácsony fogalmára, mint egy titokzatos, misztikumba burkolt, keletről hozott kincsre.

A téli nappihenővel egybeeső ünnep szimbóluma a kozmogónikus, égen lejátszódó és az emberi képzeletet ősi idők óta izgató változásoknak. A téli napjárás ekkor a legalacsonyabb és az éltető fényforrás mintha lázas, bágyadt beteg lenne, amíg december 21.-e után lassan új erőre kap. A puszták népe, a természet ölén felnőtt és annak erőivel viaskodó ember, ismerte ezeket a természeti jelenségeket és az ,,animizmus" szellemsokaságának tarka hadából szimbólumokat választott ezeknek a Napfordulatoknak megszemélyesí­tésére.

Karácsony szavunk egy a sok közül, amelynek az etimológiáját az eddigi szófejtő szótárak az ismeretlenek közé sorolták. A sámánjegyzőkönyvek reményt adnak a szó jelentésének megfejtésére, vagy legalább is észszerű magya­rázattal megközelítik rejtett értelmét.

A sámánhit legnagyobb ünnepe a karácsony volt. Így vallotta 1245-ben Dala fia Undo perében Rufus segesvári polgár: „ Krisztus születése ünnepén, a régi magyarok, a sólyom ünnepét tartják...". Obol várjobbágy szavai szerint pedig: ,,Ekkor (karácsonyról van szó) a sólymokat vadászatra eresztik és sok nép viszi oda madarait, amiket a sámánok megáldanak...". Kisszer Mihály szerint: ,,...a régihitüek Urunk születése napján tartják a sólyom ünnepét." Agota özvegy, Ithe sámánról vallja a következőket: „Amikor karácsonykor a fiatalság az első, új sólymokat felrepteti, szokott énekelni és buzdítani az ifjúságot, hogy ezeket a dolgokat soha emlékezetéből kivesz­ni ne hagyja...". A felsorolt vallomástöredékek számos ilyen példával szolgálnak, de van egy nagyon fontos közöttük, a nagy sólyomünnep ősi nevét is közlő adat: II. Moys, Simon fráter és a kisebb testvérek rendjének orvos tagja, János jelenlétében kivizsgálásra utalt Boksa védelmére felsorakozott tanúk egyike, egy bizonyos Kozma, a következőket mondja: ,,...in festo falconnarium vulgare karasun dicto... "- a solymárok ünnepén, amelyet népi nyelven karácsonynak neveznek.

Ez az adat tanúskodik feltevésünk mellett, hogy a sólyom madár és karácsony ünnepe között belső tartalmi és szimbólikus kapcsolat áll fenn. A solymászat magyar földön nagyon népszerű volt. Az erdős, berkes falvak népei friss vadhúsról gondoskodtak ezzel a hasznos népi szórakozással, de egyúttal társadalmi jelentőséget adtak neki azzal, hogy a fiatalságot ezzel a sokszor szenvedélyig fokozódó és szórakoztató időtöltéssel lekötötték. A sámánok a felsorolt adatok szerint ténylegesen résztvettek a solymászat szokásának ébrentartásában és évenként éppen a sólyomünnepnek neve­zett téli napforduló idejére tették, amikor a mezők, rétek nem adtak munkát a szorgos legényhadnak és így nyugodtan szentelhették idejüket erre a nemes kedvtelésre.

Miután a sólymok nevei és fajtái nincsnek feltűntetve, a leginkább ismert, személy-, család- és földrajzi neveinkben előforduló kerecseny sólyomra kell gondolnunk, annál is inkább, mert Kéza Simon, aki maga is solymár volt, már ebben az időben, mint nagy közkedveltségnek örvendő vadászmadarat említi a „kerechet" sólymot.

Kéza adata a „kerechet" sólyomról nagyon sokat foglalkoztatta már eddig is nyelvészeinket és ornitológusainkat... Nyelvészeink sajnálatos és megrögzött szokása egy-egy ismeretlen szót, amelynek nem tudnak gyökeréig tapintani, egyszerű gesztussal szláv szomszédaink nyelvkincsébe utalni, ahonnét - szerintük - a magyarság legelső kultúrszavait merítette. Így történt, amint láttuk a kerecsen szóval is... A megállapítást sokan nem vették végleges eredmény gyanánt, hanem tovább kutattak a szó eredete és jelentése után... A nagy vitába bele szólt mélyérzésű nyelvészünk, Czuczor Gergely is: ..A Kerecset, illetőleg Kerecsen szó minden íze magyar elemekből áll s egész szerkezete számos példával bizonyított magyar nyelvhasználaton alapszik, úgy hiszem, senki sem fog magyar eredetijén kételkedni."...

A finn-ugor elmélet képviselői, sok ellentmondás után, részleteredményekre szorítkozva, inkább hagyták aludni a kerecsen körül képződött vihart, mert az eredmény végső formája számukra minden körülmények között lesújtónak látszott. A törökös nyelvészek és őstörténetkutatók kapták fel tehát újra a témát: Kuún Géza hatalmas tanulmányában sorolja fel az eddig felszínre került magyar és külföldi kerecsen-adatok egy részét, Vámbéri pedig főképp a csagatáj nyelvhasonlítás munkamenetével tárt fel egész sor török, ősi madárnevet, amelyek hangzásilag teljesen azonosak a kerecsennel, ámbár az ornitológusok szerint az általa említett madarak nem bizonyos, hogy sólyomfajhoz tartoznak. Bálint Gábor pedig a mongol népek madárneveihez kapcsolta a kerecsent és a hasonlata meglepő azonosságot mutat a Karaczaghai sólyomfajta nevével. Vámbéri szintén említ hasonló madarat Karcsa néven.

A kultúrszó vándorlása néptől-népig, nyelvtől-nyelvig, felcsigázta a nyelvészek szenvedélyét, akik egész irodalmat hordtak össze igazuk bizonygatására. Ebben az esetben a kerecseny szó, amely Kéza krónikájában mint az ősi magyar szókincs egy szép gyöngye került a terítékre tehát, de a sok „pro és kontra" véleménynek utolsó zárószavát még egyik fél sem mondta ki. A finn-ugor elmélet hívei ma is töretlenül hirdetik, hogy az orosz kölcsönszó az egyetlen megoldás, pedig minden észszerűség az ó-török népek felé utal. Nyelvészeti vonalon nem érdektelen két újabb adatunk, mert mint látni fogjuk, a történelmi adatok minden kétséget kizárólag a keleti törökség terébe visznek minden elfogulatlan kutatót. Az URSS Tudományos Akadémia 1925 évi Ornithológiai értesítője Souschkin professzor rendezésében kiadta az Altáj hegység és környékének madárfaunájáról szóló gyűjteményét. A gyűjtemény legérdekesebb adata szerint a kerecsen madár ezeken a részeken, de főképp az Ob folyó völgyének egy erdős részén fészkel nagyobb mennyiségben, amely földrajzi részt Charics-nak neveznek. Tehát, vagy a madár adott nevet a völgyrésznek, vagy megfordítva. Mindenesetre a kerecseny madár nem kizárólag az Ural hegység sólyommadara, mint azt a finn-ugorok földrajzi háttérként kisajátítani akarják, hanem az Altáj-hegység környékét övező vidékeken is szívesen tanyázik, de mint látni fogjuk, Magyarországon is költ.

Egy másik adat a kerecsen „kultúrszó" földrajzi elterjedésére, a Kelet-India-i Bihar tartomány területén még ma is nagy népszerűségnek örvendő a solymászat, főképpen a Biró, Munda, Karria, Kavar és Bokta törzseknél, ahol a nagy sólyomfajták pettyes változatát, amely a mi vadászsólymunkkal azonos, „karichan"-nak nevezik. A mondottakat összegezve megállapíthatjuk, hogy a kerecsensólyom neve és kultusza honfoglalás előtti időkből származik, és úgy nyelvészeti, mint földrajzi elterjedés alapján a törökség kultúrkincséhez tartozik. A „kerecseny" név tehát az ősi, Altáj-vidéki hún és török népek kultúrközösségében élő elő­deink szókincséhez tartozott, nemcsak nyelvészeti kutatások alapján, hanem a madárfauna földrajzi körülhatárolása szerint is. A történelmi segédtudományok jelzett két ágához még hozzátársul a címertan is, amelyet Roheim, Gombóci és Schenk használtak fel az ősi Turul szimbólum eredetének feltárására... Ballagi a turulmadarat említette, mint a húnok, főképpen Attila szimbólumát, pedig a kerecsen is éppen olyan régi, sőt tisztség megjelölésre, mint névadó, jóval megelőzi a magyar fejedelmek attilai örökségét, a turult.

Eredetkutatóink mellőzték az említett történelmi analógiák alaposabb kiértékelését, pedig ezek a párhuzamok nem­csak hogy meglepően azonosak, hanem feltűnő nagy számban fordulnak elő. Érthető ez a tartózkodás, mert eredetlegen­dáink legősibb darabjai kívülálló értékként szerepelnek a finn-ugor elmélet érdekkörein. Ezekkel a hasonlat-vizsgálatokkal csak tovább gyengítették volna hipotéziseik amúgy is nagyfokú vértelenségét.

Kéza szerint az Árpádok örökölték az Attila-féle turulmadarat, mint nemzetségi, szent jelképet. Ezt mondják Ano­nymus és Káldi, sőt Turóczi is. De vajon eszünkbe jutott-e tovább kérdezni, hogy ha a törvényszerűség erejével ható kettős királyság Arpád idejében is létezett, akkor az uralkodótárs, vagy másod-fejedelem tartott-e magának nemzet­ségi szimbólumot a nevezetes sólyom madarak közül? A feleletet már sokan megadták a kérdés első részére, hiszen a kettős királyság eszméjét - mint biztos tényt állítják - a kazároktól vettük át. Az sem új, hogy Árpádnak volt egy uralkodótársa, aki a jelek szerint a névleges fejedelem volt. Ez a társfejedelem csak keveset szerepelt és a krónikák alig-alig emlékeznek meg róla. Anonymus a maga korában már „irányított történelmet" írt, krónikájában csak az Árpádok, vagyis a turulok szerepeltek, mert ekkor már a társuralkodók ősi szokásjogon alapuló intézménye korszerűtlenné vált és már Anonymus korában nem volt tanácsos vele foglalkozni.

Arpád társuralkodója Cursán [Kurszán] volt. 886-ban az Aldunánál felkeresi őket, mint a „turkok fejeit" a bizánci császár követe, hogy rábeszélje őket Simon bolgár király megtámadására. Georgius Monachus kifejezetten megemlíti a két nevet egymás mellett: Cursan és Arpád. Anonymus is megemlékezik róla a hét vezér felsorolásánál... A hét vezér felsorolásában ugyanis mint negyedik tagot a Kundu nevet említi és nem feledkezik meg arról, hogy fiát Kursánt is felsorolja. Szem előtt tartva, hogy az ősmagyarságnál a felvonulási, felsorolási, települési vagy az ülési sorrend bizonyos törvényszerűség szerint történt - mint azt László Gyula oly nagy hozzáértéssel kifejtette - akkor okvetlenül szemünkbe ötlik a, hét vezér közt középen álló név, a Kündü vagy Kundu, aki az ó-török vagy hún Napnak a nevét viselte és valójában a tényleges, elsőd­leges király volt és tőle jobbra a „j-bghu" és a „b-jghu" (jobbág - balág) foglaltak helyet egyenrangú felekként, de ezért a „primus inter pares" első az egyenlők között - mégis a kündü - a nap szimbólumát viselő névleges fejedelem. Anonymus Kündü vezér neve után megemlíti a fiát, Kursánt, akinek a szállásbirtoka a honfoglaláskor Ó-Buda volt, tehát az ország közepe, sőt ennek a fia is, a szintén sólyom nevet viselő Kartal birtokai még mindig, a település-történet tanúsága szerint, az országközép. A kündü név török eredetét ma már senki sem vitatja. A turfáni ó-török szövegekben is mint nap szerepel A kazároknál ő előtte vitték a napkorongot, mint a névleges napkirály szimbólumát és minden bizonnyal ez lett volna magyar földön is a helyzet, de az Árpádok már az egyenesági öröklődéssel adták át a trónt fiaiknak, mellőzve a török ősnépek oldalági, nagybátyai öröklődési rendjét.

Hogy a magyar krónikákban nem szerepel a Kursán név, az krónikásaink egyszerű, alkalmazkodó óvatosságán múlott... A korabeli krónikákban - Anonymusra gondolok - a Turul sincs megemlítve, ami viszont abban leli magyarázatát, hogy Szent István, aki Patrona Hungariae-nak ajánlotta fel országát és az ő képét tette zászlajára, nem tartotta kívánatosnak, hogy az ősi Turul "totemjelvény" vagy nemzetiségi szimbólum, mint pogánykori hagyo­mány szerepeljen és így jó időre tilalmazták a név használatát. Ezért feltűnő, hogy bár a Turul ősi soron számontar­tott eredetlegendánk legszentebb madara mégis csak 1237­ben fordul elő mint birtokrév, mint személynév pedig 1239-ben és akkor sem kiralyí vér, hanem csak a zalai vár Csanád­nevű jobbágyának a fia, Turul viselte. Pár évtizedes eltolódással ugyanez a helyzet a kerecseny névvel is. 1255­ben fordul elő, mint gelsei Rajk birtokának a neve és csak 1274-ben fordul elő, mint személynév, bár előkelőbb környezetben, „Kerecsen - homo regius", királyi ember. Ettől kezdve azonban a Kerecseny nevű falu- és családnevek sokkal gyakoribbak, mint a turul jelképesek.

A Kurusán-Kerecsen közti hangtani különbségekre kár szót veszíteni... Egyébként a kiejtési rejtelmekbe burkolt szavak, amelyek a Kinai Analesek-ben a húnok történetéből fennmaradtak, megemlítik a húnok fejedelmének nevét, amely nem személyt, hanem tisztséget jelöl és ez Shiratori szerint: Ku-sa-han - királyi cím. Szerinte a kóreai félszigeten még ma is "kursán" a fejedelmi, vagy királyi cím. S miután a vadászmadár totemjelek révén a kínai fal tövéig jutottunk, nem érdektelen megjegyezni, hogy ugyan­csak a tudós sinológus adata szerint a királyfit, ifjú fejedelmet a húnok kínai átírásban Shao-wa - Csoba - Csaba névvel jelölték, amelynek pontos jelentése „sas-, vagy sólyomszerű madárfióka".

Elfogadva a kerecseny madárnév szerepét őstörténelmünkben, lényeges lépést tettünk népünk ősi szokásainak megértésében is. ősapáink a solymászatot magukkal hozták Azsiából és kedvtelésük, a kellemeset a hasznossal egybekötve, évszázadokon át bizonyos misztikummal vette körül a madarak nevelését...

A solymászat középkori elterjedéséről már többször tettünk említést. Maguk a magyar keresztény papok is foglal­koztak ezzel a vadászati ággal, bár az inkvizició törvényei tilalmazták. A „Falconarii", a solymárok, vagy madarászok (aucuparii, aucupes) külön foglalkozási ágat alkottak és saját ispánjaik voltak. II. András egyik 1231-évi oklevele szerint a szatmári Madarasfalván a királyi solymároknak kötelessége volt az állatállomány ellátása mellett, a kékesi erdő felvigyázása és a széna gyűjtése. Voltak királyi solymárok még Tordán és a Bodrog-megyei Gyopol községben is a 13. század folyamán. Buda közelében Solymár volt a falujuk, míg Pozsony megyében Solymos-Karcsa, Nyitrában Halla falva. Voltak Liptóban is solymárok, akik a király birtokát képező falvakban laktak, Hevesben pedig Domoszló falván éltek nagyobb csoportban. De nemcsak a királyaink, hanem az egyháziak is tartottak solymárokat. Így adott II. Béla 1138-ban a dömösi prépostságnak négy solymárt, akik a papság solymait gondozták. Volt a Csanád nemzetségnek is solymárfalva Sonkolyoson és a Bertény nemzetségnek a biharmegyei Solymos faluban.

A solymászat ilyen országos elterjedtsége mellett a kerecseny avatás napja valóban országos ünneppé változott. Mélyebb jelentőséget azonban sokkal messzebb kell keresnünk az ünnepnek, mint az egyszerű kellemest és hasznost összekötő népi szórakozás. A sólyom madár a Mezopotámiáig visszanyúló nap-kultusznak a madara volt. Az ősi, legrégibb és szinte a teremtés hajnalának derengő tisztaságát idéző sumir világ ötezeréves távlatából ragyog a minden életet és jogot jelentő Samas isten, akinek a papjai kezdetben maguk a királyok, később a sámánok és madaruk, a sólyom. Csupa szimbólum az „animizmus", a sámán­hit jegyében. A nap, mint mondtuk, decemberben, a „solsticio" naperő forduláskor a régi hit szerint megújul saját ere­jében. Ilyenkor viszik és röptetik feléje a fiatal sólyom madarakat, akik eddig bőrszemellenzőikkel, a sötétség rabjai voltak, most a fény forrása felé röppenhetnek, magukkal vive többezer éves kultusz ismeretlen áldóimáit, amelyek a sámánok ajkáról elhangzottak. Ezt az ünnepet nevezte a pogány papság, a sámánok rendje kerecseny ünnepnek, mely a mai karácsonnyal időben is egybeesik.

A karácsony tehát az ősi hitvilág mélyértelmű és a sámánok által megáldott napmadarak ünnepe. Érthető tehát, ha tilalmazták a sólyom áldását, hiszen a kereszténység nem tudta saját képére és hasonlatosságára átformálni, mint annyi ősi pogány szokást. Az inkvizició küzdelmét e téren ismerjük, pedig még a kereszténnyé vált magyarok papjai is találtak maguknak formulát, az ősi sámánáldások helyett.