Újszerződés Erdély magyarjaiért
„Még gyűjtök azokhoz, akiket összegyűjtöttem!” (És. 56,8)
Isten Igéje a babiloni fogságból való megszabadulás utánra szóló ígéretet hordozza. A második exodus, azaz a második kivonulás alkalmával szólta a bátorító szavakat a Szabadító. Tudatosította népe előtt, hogy édeskevés a fogságból csupán megszabadulni. A kivonulók kötelessége, hogy Isten akarata szerint honfoglalók legyenek. Hazaérkezőként otthonteremtők lesznek, mert ez parancs, mert ez szent feladat.
Voltak akkor is, akik a kivonulás győzelmi mámorából nem akartak átlépni a honteremtés verítékes munkájára, voltak, akik az ünneplést követően elfeledkeztek a hétköznapok tenyeret kérgesítő, szívet szorító küzdelmeiről. Igen, voltak, akik a honfoglaló otthonépítés helyett magukat ünnepelték elfeledkezve a nyugalomnapjának megszenteléséről, a törvény tiszteletéről és Isten hatalmának feltétlen elfogadásáról.(Ószövetségi követelmény) Minden idők minden nemzetének a haladása, avagy sajnálatos bukása ebben a biblikus összefüggésben keresendő és található.
A bibliai realizmusból lépjünk át saját világunkba. Erdély Partiumában, Bánságában, Máramarosban, Szilágyságban élő magyar közösségének tagjaiként sürgősen meg kell vizsgálnunk a létezésünk állapotát, egzisztenciánk lehetőségét, egyáltalán a jövendőnk kilátásait. Egyházi kimutatásaink erőteljes apadást jeleznek vidékünkön a lélekszám alakulása terén. A hivatalos népszámlálás adatai elkeserítőek. Magas a fiatalok közötti munkanélküliek száma, ám megalázóan alacsony a nyugdíjak összege, a gyermeknevelési segély. Nehezen lehet a keveset arányosan, ugyanakkor igazságosan elosztani a rászorulók között. A betegek ellátása általánosan sok hiányosságot hordoz, szinte alig lehet a rendkívül súlyos és ritka betegségek gyógyításáról beszélni. A megszorítások napirenden érkeznek elbizonytalanító hatással egyénre, családra, de még oly történelmi és nagy közösségre is, mint az egyház. Az állam csak részben rendezte tartozásait, de már elvonásokkal, kárunkra kitalált terhekkel fenyeget. Akár azonnal megismételhetnénk Kós Károly és társainak gondolatait, amelyeket a Kiáltó Szó c. röpiratban 1921-ben megfogalmaztak.
Felvállaljuk a Kiáltó Szó üzenetét, viszont kiegészítjük azzal, ami hitünk szerint a jelenben elengedhetetlen, ha nemcsak felületes gondkezelő megoldást keresünk, nemcsak sátorlakókként kezeljük az otthonunkat, és valóban honfoglalói öntudattal éljük mindennapunkat. Fontosnak, sőt elengedhetetlennek tartjuk a minden magyar, egy cél irányába való felsorakozását, de tapasztalatból tudjuk, hogy ez csupán emberi erőlködésből sohasem valósult meg. Sőt, az ilyen jellegű felbuzdulások nyomorult önös érdekek mentén mindig újabb, és még eltérőbb ösvényeket hoztak létre.
Elengedhetetlen a világnézet párhuzamára a magunk „erdélynézetét” újonnan, becsületesen és őszintén megfogalmaznunk. Amennyiben a világnézet az önismeret és az önfenntartás magasiskolája, úgy erdélynézetünk új, becsületes és őszinte követése hasznos önismerethez és esélyteremtő önfenntartáshoz vezet. A világnézet kialakulásakor az ember felismeri kicsinységét az univerzumban, ugyanakkor nagyságát a világmindenséget teremtő Isten árnyékában. Egyértelmű, hogy akkor bukott a legszégyenletesebbet az ember, amikor óriásnak érezte magát a kozmoszban, és elhanyagolhatónak tekintette a világteremtő Hatalmast. Erdélyi állapotunk biztonsága megköveteli, hogy Isten a helyére kerüljön a lelkünkben, a családunkban, a társadalomban. Nincs helye az álságos istentiszteleteknek, a vasárnapos örömkoldulásnak, vagy a törvények kiskapu-kutatásának. A legmélyebb lelki szférákból felszínre érkező vágy, a kiegyensúlyozott és biztonságos életet keresi, de ha nem találja meg a követhető elvet, és nem fedezi fel az erőforrást, elveszíti annak lehetőségét, hogy kialakul a világnézete, amit követni lehet, amihez érdemes igazodni. Summázva, erdélynézetünk annak eredménye, hogy a világnézet részeként sajátos kereteink között letapogathatjuk a követhető elvet, a tápláló erőforrás létét, és azokat hasznosíthatjuk a magunk javára. A világnézet stabilitása erőteljesen befolyásolja az ember biztonságtudatát. Mivel a világnézet legárnyaltabb és legkényesebb kérdései transzcendentális, azaz a tapasztalhatón túli, ezért a válaszokat is ezen a síkon kell keresnünk.
Erdélynézetünk ugyanígy transzcendentális. A kérdések így hallatszanak mi lesz a jövőben, mi lesz velem, mi történik az utódaimmal. Az immanens világban az ember bölcsessége nem tud választ adni, az a bölcs, aki ezt be is ismeri. Még bölcsebb, aki nem magánál, hanem az örökkévalóságban keresi a választ, és találja meg a biztonságot. Amikor az egyház megszólal, akkor azért fontos meghallani, és másokat is megértésre kérni, mert itt születik a transzcendens válasz, ez egészíti ki a magunk tapasztalatait, és e kettő egészséges találkozásának minőségétől függ a mindennapokhoz szükséges biztonság. Erdélyi valóságunk fenyegetettsége, a rossz közérzet, az elkeseredés abból fakad, hogy ez a földi és mennyei összhang egyelőre sérült. A harmóniát zavaró hangok kísértik. A kórus szólamai nemcsak hamis hangon énekelnek, hanem nem figyelnek sem a karmesterre, sem egymásra. A nemzeti és a keresztyéni éppen ezért egyelőre távoli eszme, elv melyért elfelejtünk tenni, viszont felelőtlenül gyakran üres hangokon emlegetjük. Ennek a bizonytalanságnak az eredménye: a jövőbe vetett hit haldoklása, a megmaradás feladása és a menekülés kényszere. Ezért értjük félre az autonómia lényegét, az integráció szükségét. Ezért nincs összetartó tekintély. Sajnos kudarcba fúlt egyházunk egykori jól induló kezdeményezése, de a megálmodott ernyőszervezet a lefektetett elveket nem követte. Rajtunk múlik, hogy nagyon nehéz helyzetben kinyithatjuk-e az eget a mieink felett, és elfogadtatjuk-e, hogy élhető az itthon. Keményen támadják ma is azokat, akik biztonságba, boldogságba, bizalomba vezetik népüket. Könnyebb a félelmeseket uralni. A többségieknek csak annyit kellett tenniük, hogy néhány százezer embert idetelepítsenek, és néhány százezer magyart kisegítsenek a szülőföldről idegen helyre. A maradékkal immár könnyű elbánni, ha ezt ráadásul önkiszolgáló módon végre is hajtják egymás között. Meg kell értetnünk, hogy a magasból érkező (transzcendens) hang azt ígéri, hogy „még gyűjtök azokhoz, akiket összegyűjtöttem.” Vajon az egyházak, a lelkészek mennyire vállalják még ezen üzenet igazságának hirdetését, és mennyire van hitele szavuknak a hallgatók között. Meg kell értenünk, hogy minden más közösségépítőnek ugyanúgy ilyen értelemben kell egymás mellé támogatnia a nemzet tagjait a szülőhely (immanens) világában. A velünk és általunk működő hit egyszerre megnyitja a titokzatos eget, és erőt fakaszt a hétköznapok, majd ünnepek világának megélésére. Nem lehet a közös hit és azonos küzdőtér birtoka nélkül világos, egészséges közösségi öntudatot kialakítani. Már pedig enélkül nincs erkölcsi erő. Nem lehet tovább nyomorogni különutas magán akcióval a démonizált világban. Ha valaki ezek után megkérdezi miért szükséges erős gyülekezet, eredményes képviselet, harmonizáló szövetséges, avagy akár minden nap újra éledő útkeresés, akkor bűnbánattal el kell ismernünk, mert a démonizált világot nem tudtuk legyőzni, sőt olykor erőteljesebben karjai közé kerültünk, mint valaha.
A mai napon sokan kíváncsiak arra, hogy ezen a konferencián merre hajlunk, esetleg dőlünk. Kíváncsiak sokan arra is, mit tékozolunk el a szerzett értékekből, avagy mit árulunk el vélt érdemeinkből. Bátran ki kell mondani, csak arra hajlunk, csak azt nem tékozoljuk, csak azt tartjuk értéknek, ami a démonizált világ karjaiból kiragadja az önbizalmában megkárosított fiatalokat, a különféle hazugsággal annyiszor becsapott középkorúakat, valamint a tisztességgel megöregedett, mégis magukat meglopottnak tituláló időseket. Ma kiscsoportos erőlködéssel nemzeti ügyeket megoldani semmiképpen sem lehet, esetleg alig visszafordítható tévedésekkel leterhelni, alig gyógyítható sebekkel teleszórni.
Erkölcsi erőt remélünk, erős közösségi öntudatra alapozva! Hiszem, hogy akik felismerték ezt a gondolatot, azok jöttek el, akik mást gondoltak, azok maradtak távol és méregbe mártott pennákkal rótták soraikat. Önmagukat minősítették.
A mi feladatunk a letisztult világnézet alapján a világos állapotokat meghatározó erdélynézet kialakítása. Közös ez az ügy, éppen ezért meghatározó. Vagy kialakítunk a keresztyén etika tükrében egy etikus erdélyi közös nemzetépítő stratégiát, vagy kiszolgálódunk a saját körünkből előköszönő önkénynek, erkölcstelenül triumfáló individualizmusnak, esetleg egyházat, nemzetet megrontó independentizmusnak.
A megoldást abban látom, ha az erdélyi magyarság közéleti többsége felajánl és támogat egy olyan nemzeti eszmét, az elkülönülők részére, a más pártokhoz csatlakozók részére, amit, mint legmagasabb jót, összetartó közakaratot senki sem utasíthat vissza.
Erdélynézet, a világnézet párhuzamán jelentheti a következőket:
a, Erdély magyar népét ki kell szabadítanunk a szüntelen vesztes állapotból, mert ez okozza a halálösztön eluralkodását, ebből származik a menekülési kényszer
b, Erdély magyarjainak tudomására kell hoznunk, hogy hordozott terhei kimagaslanak minden európai nemzethez képest, de képessége és tehetsége is megvan a megoldáshoz
c, Erdély, mint a magyar nemzet előkelő része példaadó megújulási akciókra volt képes, és nemcsak lenyűgözte a világot, hanem a jövendőjét is képes páratlan megújításokkal megeleveníteni
d, Erdély hívő népe, felekezetek felett, szereti Istenét és nemzetét, ebben a lelkületben gyökerezik a vágy, a nyitott ég alatt, és a szülőföld porán való megmaradás után
e, Magyar erdélyiek képesek voltak az erkölcs megtartására, de az erkölcstelenek megítélésére is, mert az igazság és jog dolgait nemcsak szájukon hordozták.
Erdélynézetünk -a világnézet párhuzamában- nem lehet más, mint olyan szolgálat, amely bizonyságot tesz a bennünket összegyűjtő Istenről, és a szülőföldön együttműködő szeretetről, amely a békesség kötelékében egymás mellett tartja a holnapra érdemeseket.
Nagyvárad, 2o13. április 19.
Csűry István püspök
