Az emberek általában azért jönnek el a templomba, hogy egy érdekes, jól szervezett rendezvényen vegyenek részt. Ellenben akkor maradnak is meg a gyülekezetben, ha ott szívélyes és szeretetteljes kapcsolatokra lelnek, amelyekben jól érzik magukat.
A mindennapok istentisztelete nem pótolhatja a vasárnap délelőttit. Ellenkezőleg, az istentisztelet, amelyet vasárnap ünneplünk, ennek a mindennapi istentiszteletnek a forrása, ősképe és megkoronázása. Itt futnak össze a szálak, itt visszük Isten színe elé az elmúlt napok győzelmeit és vereségeit, és kapunk erőt és inspirációt a következőkre. A vasárnapi istentisztelet kétségkívül mint különleges alkalom áll szemben a mindennapokkal. De nem választható el tőlük. Ha azt akarjuk, hogy istentiszteletünk életteli legyen, istentiszteletté kell lennie életünknek.
Evangelisztikus diakónia: régen feledésbe merült, hogy egyházunk majd minden missziói munkaága diakóniai háttérrel jött létre. Az idők folyamán a diakónia és a "belmisszió" elkülönült egymástól - mindkettő kárára. Van-e jobb lehetőségünk embereket a jó hír meghallására megnyernünk, mint ha szükséghelyzetükben melléjük állunk? És valóban segítőkészen állunk-e melléjük, ha elhallgatjuk előlük a legjobbat, amit egyházként nyújthatunk nekik: a Jézus Krisztusról szóló hírt? Evangélizáció és diakónia elválaszthatatlanul összetartozik. Együtt adják annak az éremnek a két oldalát, amelyet "missziónak" nevezünk. A jövő egyházának ismét egybe kell illesztenie a kettőt.
Jézus azt akarta, hogy a szeretet legyen övéinek az ismertetőjegye. Azt mondta: "Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást" (Jn 13,35). Az első keresztyének körében valóban így is volt. Az, ahogy az első évszázadokban az árvákkal és az özvegyekkel törődtek, ahogy a közülük való, de a saját körükön kívüli betegeknek, erőtleneknek, szegényeknek és munkaképteleneknek gondját viselték, amit fogságban vagy rabszolgaságban sínylődő testvéreikért tettek, mindenkivel szemben megnyilvánuló vendégszeretetük, a szegény vagy veszélyeztetett gyülekezetek iránti szolidaritásuk az első két évszázadban igen nagy tekintélyt szerzett számukra, és azt eredményezte, hogy – a rómaiak üldözése ellenére – egyre többen lettek. Egy pogány szemtanú így ír a második század keresztyénségéről: "Nézzétek, mennyire szeretik egymást!" Felteszem a kérdést: írhatná-e ezt ma rólunk egy elfogulatlan külső szemlélő? Ha pedig nem, miről ismerszik meg, hogy valóban keresztyének vagyunk? (Klaus Douglass: Az új reformáció)
