Vérről menő vita (HVG)

Vérről menő vita

2012. október 10.

HVG

„Kárhozatos bálványimádás” a katolikusok miséje, az oltáriszentség tisztelete és annak vétele – szól a Heidelbergi káté 80. paragrafusa, amelynek friss fordítását heves vita után hagyták jóvá idén májusban a magyarországi reformátusok XIII. zsinati ciklusának 10. ülésén, méghozzá 57:17 arányban. Az ügyből óriási botrány lett, elvégre a Heidelbergi káté a Magyarországi Református Egyház egyik hivatalos hitvallási irata. Laikus fordításban maga a hitvita arról is folyik, hogy a kenyér és a bor a szó szoros értelmében Krisztus teste és vére-e, ahogyan a katolikusok mind a mai napig tekintik. A HVG által megkérdezett vallástudósok értetlenül állnak a történtek előtt. Mint mondták, a Heidelbergi kátéba a maga idejében bizonyára nem véletlenül került be ez a passzus: a kora újkor tanulatlan vidéki papjai és hívei közül valószínűleg sokan afféle varázsszerként, mintegy babonaságból vették magukhoz az ostyát, ám ennek XXI. századi megerősítésére nincs látható ok. Már csak azért sem, mert – mint a Magyarországi Református Egyház hivatalos honlapja által idézett Márkus Mihály nyugalmazott református püspök felelevenítette – a 449 évvel ezelőtt megjelent Heidelbergi káté első kiadásában szó sem volt kárhozatos bálványimádásról, az erdélyi híveknél például, akik az eredeti verziót vették át, most nincs is benne ez a kitétel. Magyarországon azonban a második kiadást „szentesítették”, amelyben ott van a súlyos megfogalmazás. Ráadásul az új fordítás előterjesztőinek eredeti javaslata szerint a „kárhozatos bálványimádás” kitétel zárójelben szerepelt volna, és lábjegyzetben azt írták oda a szerkesztők, hogy „a kifejezést csak a történelmi hűség kedvéért hagytuk a szövegben. Amit a XVI. században a Káté szerzői jónak láttak, azt ma már – mint római katolikus hittestvéreinket bántó kitételt – nem használjuk.” Ezt a verziót azonban a református zsinat tagjainak többsége leszavazta – és így mintegy azonosult Szabó István dunamelléki püspök érvelésével.

Szelet vetettek - II. Vatikáni zsinat (HVG)

Szelet vetettek
MÁSODIK VATIKÁNI ZSINAT, 1962

 

HVG
2012. október 10.

Izsák Norbert


Alaposan megújította a katolikus egyházat a második vatikáni zsinat. Az új szellemiség mégsem járta át teljesen az egyházat – részben a mai pápa miatt sem.


„Folyton harcban állt a katolikus egyház a második vatikáni zsinat előtt: előbb a reformációval és a felvilágosodá ssal, később pedig a modernizmussal. A zsinat radikálisan szakított a harcos attitűddel, sokkal inkább a közös pontokat kereste a társadalommal” – foglalja össze Wildmann János katolikus teológus, az Egyházfórum főszerkesztője, aki hat évvel ezelőtt az Egy reformzsinat üzenete című könyvében részletesen fel is dolgozta az 1962. október 11-étől 1965. december 8-áig tartó esemény tanításait. A két éve nyugalomba vonult német bíboros, Walter Kasper egyenesen az egyház Magna Chartájának – azaz történelmi alkotmányának – nevezte a zsinat munkája nyomán megszületett 16 dokumentumot.

Szinte forradalmi fordulatnak minősíthető például, hogy kihirdették a korábban lenézett, egyszerű hívek egyenjogúságát a papsággal, és nem kevésbé fontos volt annak kijelentése, hogy nem diktátumokkal, hanem közösségben kell kormányozni az egyházat. A kis híján ezer oldalra rúgó zsinati dokumentumok végre azt is írásba adják, hogy a más felekezetű keresztények nem ellenségek, hanem a katolikusok testvérei. Sőt – a korábbiakhoz képest meglehetősen unortodox módon – a püspökök még azt is megvallották, hogy sok ateista éppen a keresztények viselkedése miatt nem hisz Istenben. Azt az alulról jövő reformot a zsinat inkább csak követte, de mindenesetre elfogadta, hogy a templomokban, latin helyett, egyre több helyen élő nyelven zajlottak a misék.

XXIII. János pápának annyira határozott szándéka volt az egyház megújítása, hogy még saját hatalmát is korlátozva igyekezett igénybe venni a katolikus püspökök kollektív bölcsességét. A nyitás abban a tekintetben is érzékelhető volt, hogy míg az 1563-ban lezárt, történelmi tridenti zsinaton negyven főpap határozott az egyház ügyeiben, addig a második vatikáni zsinaton már több mint kétezer püspök szavazhatott. Az első ülésszak végén elhunyt XXIII. János munkáját VI. Pál folytatta.

A pápa reformtörekvéseit azonban éppen a legközvetlenebb munkatársai akadályozták. A római kúriában dolgozó konzervatív főpapok szerették volna elítéltetni a zsinattal a Karl Rahnerhez és Teilhard de Chardinhez hasonló progresszív teológusok tanításait, sőt újabb dogmákat vezettek volna be. A nyitottabb főpapok azonban – kerékkötő kollégáikat megkerülve – a korábban gyanakvással szemlélt „lázadó”, progresszív teológusokat bevonták a munkába is. Így került végül a tűz közelébe Karl Rahner és a Josef Frings német bíborost akkoriban tanácsokkal elhalmozó ifjú titán, a ma XVI. Benedekként a pápai trónon ülő Joseph Ratzinger is.

„Joseph Ratzinger a progresszív Hans Küng svájci katolikus teológussal együtt küzdött a második vatikáni zsinaton az egyház megújulásáért, ám megijedt az 1968-as társadalmi változásoktól, ezért konzervatív vonalra váltott. Az 1980-as évektől kezdve pedig, a Hittani Kongregáció prefektusaként, kifejezetten ellenállt a reformoknak” – mondja Rudolf Schermann, Bécsben szolgáló, magyar származású katolikus pap, több könyv szerzője és a Kirche In című ökumenikus havi folyóirat alapító főszerkesztője.

A katolikus egyházat mind a mai napig a zsinat és az utána következő események értelmezése osztja meg leginkább. A konzervatívok azt mondják, hogy a második vatikáni zsinatot csak a korábbi rendelkezések fényében szabad értelmezni. A reformerek szerint éppen fordítva: minden korábbi egyházi megnyilatkozást a társadalommal való megértő párbeszédet hangsúlyozó zsinat szemüvegén át kell nézni.

Új szemponttal gazdagította ezt a vitát Kasper bíboros, aki szerint tulajdonképpen két konzervatív tábor csapott össze egymással. A „kicsit” konzervatívok csupán az 1563-ban lezárt tridenti zsinat és az azóta eltelt századok tekintélyelvű szellemiségét vetették volna el, míg tulajdonképpen a haladó szellemiségű főpapok mondhatók „nagyon” konzervatívnak, hiszen ők az evangéliumok lelkületéhez, Krisztus egyszerű tanításához szerettek volna visszatérni. Ezért aztán Kasper szerint „a zsinati megújulás nem valamiféle modernizmus volt, hanem az eredeti forrásokból (...) való megújulás”.

Súlyos vitákra ad okot az is, hogy sokan a második vatikáni zsinat progresszív dokumentumait hibáztatták azért, hogy később egyre többen fordítottak hátat az egyháznak. Mások szerint pusztán annyi történt, hogy a zsinat után szembeötlővé vált a zsinat előtti rejtett válság. Nem könnyíti meg az eligazodást a pápa pálfordulása. Német és osztrák körökben sokan már Ratzinger 1-ként különböztetik meg a korábbi, liberálisabb teológust Ratzinger 2-től, azaz XVI. Benedektől, aki – Schermann szerint részben személyes ambíciói miatt – a római rendszer fogaskerekévé vált.

Más katolikusok úgy lépnek ki ebből a dialektikából, hogy kerek perec ördögi összeesküvésként utasítják el a második vatikáni zsinatot. A kőkonzervatív X. Szent Pius Papi Társaság egyik tagja, Franz Schmidberger egy előadásában arról beszélt, hogy a zsinat a XX. század „legnagyobb szerencsétlensége”. A mintegy szabadkőműves machinációk következményének gondolt zsinatot azért is kárhoztatta, mert éltette a vallásszabadságot, amit pedig Schmidberger – IX. Pius pápával egyetemben – betiltandónak és elátkozottnak gondolt.

„Az egyház még a második vatikáni zsinat rendelkezéseit sem valósította meg maradéktalanul, holott az elmúlt fél évszázadban is robbanásszerű változások mentek végbe, és ezekkel sem ártana szinkronba kerülni” – vet fel újabb szempontot Beer Miklós váci katolikus püspök. Mindazonáltal nem biztos, hogy jól járnának a reformer lelkületű főpapok, ha összehívnák a harmadik vatikáni zsinatot. Máté-Tóth András katolikus teológus, valláskutató, a Szegedi Tudományegyetem Vallástudományi Tanszékének professzora szerint ugyanis II. János Pál pápa idején átalakult a püspöki kinevezés rendszere. Ma már inkább csak a Rómához egyértelműen lojális lelkipásztorokból lesznek főpapok, azaz „most inkább a féket nyomják a Vatikánban”.

IZSÁK NORBERT

Csiha Kálmán: A Heidelbergi Káté 80. kérdés-feleletének gyakorlati magyarázata

Csiha Kálmán Az Isten ösvényein. A Heidelbergi Káté gyakorlati magyarázata (Kolozsvár, 2000.)

80. kérdés: Mi különbség van az úrvacsora és a pápista mise között?

Felelet: Az úrvacsora nekünk arról tesz bizonyságot, hogy minden bűneink teljességgel megbocsáttatnak Krisztus amaz egy áldozatáért, melyet ő maga a keresztfán egyszer véghezvitt. Továbbá, hogy mi Szentlélek által Krisztusba oltatunk, ki most a maga valóságos testével a mennyekben, az Atyának jobbján van és azt akarja, hogy őt ott imádjuk. A misében pedig az taníttatik, hogy élők és holtak bűnei nem bocsáttatnak meg Krisztus kínszenvedéséért, ha misemondó papok által Krisztus azokért naponként is meg nem áldoztatik. Azonfelül az is taníttatik, hogy Krisztus teste szerint, igazán és testileg jelen van a kenyér és a bor színe alatt, és ennek okáért azokban kell őt imádni. Eszerint a mise alapjában véve nem más, mint megtagadása Jézus Krisztus egyetlenegy áldozatának és kínszenvedésének.

A római katolikus egyházban azt vallották, hogy amikor a lelkipásztor elmondja az imádságot, akkor az ostya átváltozik valóságosan Krisztus testévé, ez volt a transsubstantiatio. A katolikus pap azért hajol meg az oltár előtt, azért vet keresztet, mert úgy tudja, hogy az oltárban van az ostya, és az ostyában testileg ott van Jézus Krisztus. Ha azt mondták: áldozás, arra gondoltak, hogy mikor a pap megtöri az ostyát, mivel abban testileg ott van Jézus, akkor még egyszer megáldozza, vagyis még egyszer megöli Jézust a mi bűneinkért. Számunkra ezt még elgondolni is borzalmas. A mostani katolikus egyház már részben módosított ezen az álláspontján, de még nem mondták ki a módosítást, csak a liturgiában van másképpen, mint ahogyan eddig volt. Az eddigi katolikus hit szerint tehát Isten azért bocsátja meg a bűneinket, mert a pap megáldozza Jézus Krisztust (ez tulajdonképpen ahhoz hasonló, mint amikor az Ószövetségben a papok mindig újra megáldozták a nép bűneiért a bűnbakot), a hívő pedig testi értelemben szájával veszi magához a megáldozott Krisztust. Ez latinul a manducatio oralis, azaz a szájjal való evése Jézusnak.

A mi hitünk szerint Jézus Krisztus egyszer halt meg a keresztfán érettünk. Borzalmas lenne, ha mi megpróbálnánk Őt akár jelképesen is újra megölni, vagy megenni a testét. A kereszten való egyetlenegy áldozatával eltörölte bűneinket, és Isten is eltörölte a bűnért való áldozatot. Beszéltünk arról, hogy a zsidók bűnért való áldozatot csak a templomban mutathattak be. Titus római császár Krisztus után 71-ben, mikor Jeruzsálemet elfoglalta, lerontatta a zsidó templomot. Isten úgy rendezte a világtörténelmet, hogy azt többé ne tudják felépíteni, ezért Izraelben nincs többé, megszűnt a bűnért való áldozat. Így Isten az ószövetségi bűnért való áldozatot megszüntette, mert a történelemben is Jézus Krisztus bemutatta a nagy bűnért való áldozatot, érettünk s a világ minden bűnéért meghalt a keresztfán, azért, hogy számunkra legyen bűnbocsánat és örökélet.

Az úrvacsora az Ő egyszeri áldozatára emlékeztet, amit a keresztfán egyszer véghezvitt. Az úrvacsorában vele valóban találkozunk, Őt magunkhoz vesszük, de nem a szájunkkal a gyomrunkba, hanem hit által a lelkünkbe, a szívünkbe vesszük. Ez a manducatio spiritualis (Krisztussal lelkileg való táplálkozás). A katolikus (pápista) mise, az áldozás megtagadása Jézus keresztfán történt egyszeri áldozata érvényességének, mert újra meg újra megismétli azt, hogy érvényes legyen. Igaz, már sokat közeledtek a mi felfogásunkhoz, ha a dogmatikában nem is, legalább a liturgiában, amikor úgy imádkoznak: „Istenünk, segíts nekünk, hogy az Úr Jézus valóságos testének nézzük az úrvacsora ostyáját.”

A reformáció idején elődeink nagyon sokat harcoltak azért, hogy úgy vegyék kenyérrel és borral az úrvacsorát, ahogyan azt az Úr Jézus rendelte. A középkori katolikus egyház csak ostyát adott. Azt mondta, hogy az az Úr Jézus teste, és a testben benne van a vér is, a bort csak a papok itták. Most is általában úgy van. Azonban most már megteszik azt, hogy bemártják az ostyát a borba, és az új rendeletek szerint, ha valaki külön kívánna ostyával és borral úrvacsorát venni, akkor ezt úgy is kiszolgáltatják neki. Nagyon örülünk annak, hogy a katolikus egyház felfogásában közeledik a mi hitünkhöz. De mind ez ideig nem mondták ki a protestáns egyházakkal való közös úrvacsorázást.

Logos tés akoés - Az ige megszólalása és megszólaltatása

 

LOGOS TÉS AKOÉS
AZ IGE MEGSZÓLALÁSA ÉS MEGSZÓLALTATÁSA
Tanulmányok a 60 éves Vladár Gábor tiszteletére

Pápa, 2012
Kiadja
a Pápai Református Teológiai Akadémia

A "Logos tés akoés - Az ige megszólalása és megszólaltatása" című tanulmánykötet a prédikálásra készülőknek vet fel átgondolásra érdemes kérdéseket biblikus, rendszeres és gyakorlati teológiai tanárok, klasszika filológusok írásain keresztül.

PDF-dokumentum letöltése

Hittani Kongregáció: Miért nem használják az egyház elnevezést a protestáns közösségekre

A Hittani Kongregáció egyháztani dokumentuma

A Hittani Kongregáció július 10-én "Válaszok az Egyházról szóló tanítás néhány szempontjával kapcsolatban feltett kérdésekre" címmel dokumentumot adott ki a II. Vatikáni Zsinat egyházról szóló tanításának értelmezéséről. A dokumentum, melyet az alábbiakban teljes terjedelmében közlünk, kérdés-felelet formában öt pontot érint. 


Forrás: Magyar Katolikus Püspöki Konferencia

5. kérdés: A zsinat a Tanítóhivatal zsinat utáni szövegeiben miért nem használják az egyház elnevezést a XVI. századi reformációból született közösségekre?

Válasz: Azért, mert a katolikus tanítás szerint ezek a közösségek a papi rend szentségében nem rendelkeznek az apostoli jogfolytonossággal, ezért az egyház lényegi alkotóeleme hiányzik belőlük. Ezek az egyházi közösségek, melyek főként a szolgálati papság hiánya miatt nem őrizték meg az eucharisztikus misztérium eredeti és ép lényegét,[19] a katolikus tanítás szerint sajátos értelemben nem nevezhetők egyházaknak.[20]

Dominus Iesus: A nem-katolikus egyházak nem egyházak a szó sajátos értelmében

DOMINUS IESUS

A Hittani Kongregáció

DOMINUS IESUS

nyilatkozata
Jézus Krisztus és az Egyház egyetlen és egyetemesen üdvözítő voltáról
2000. augusztus 6.

Forrás: Magyar Katolikus Püspöki Konferencia

17. Krisztusnak tehát egyetlen Egyháza van, mely a Péter utóda és a vele közösségben lévő püspökök által kormányzott katolikus Egyházban létezik. [58] Azok az egyházak, melyeket, bár nincsenek teljes közösségben a katolikus Egyházzal, nagyon szoros kötelékek - az apostoli jogfolytonosság és az érvényes Eucharisztia - fűznek hozzá, valóban részegyházak.[59]

 

Ezért ezekben az egyházakban is Krisztus Egyháza van jelen és működik, jóllehet hiányzik a katolikus Egyházzal való teljes közösség, mert nem fogadják el a primátus katolikus tanítását, melyet Isten akarata szerint Róma püspöke objektíven birtokol és gyakorol az egész Egyház felett.[60]

 

Azok az egyházi közösségek ellenben, melyek nem őrizték meg az érvényes püspökséget és az Eucharisztia misztériumának eredeti és teljes valóságát,[61] nem egyházak a szó sajátos értelmében; mindazonáltal akiket e közösségekben megkeresztelnek, azok a keresztség révén beletestesülnek Krisztusba, s ezért bizonyos, jóllehet tökéletlen közösségben vannak az Egyházzal.[62]

 

A keresztség ugyanis természete szerint a Krisztusban való élet teljes kibontakozására irányul a teljes hit megvallása, az Eucharisztia és az Egyházban való teljes közösség által.[63]

 

Ezért a hívőknek nem szabad azt képzelniük, hogy Krisztus Egyháza nem más, mint - elkülönült, de valamilyen formában mégis egy - egyházak és egyházi közösségek bizonyos összessége; s azt sem gondolhatják, hogy Krisztus Egyháza ma már igazában sehol sem létezik, hanem csak célnak tekinthető, mely felé minden egyháznak és közösségnek törekednie kell.[64] Valójában "ennek a már adott Egyháznak az elemei összességükben a katolikus Egyházban léteznek, s a többi közösségben nincs meg a teljességük".[65] "Ezek a tőlünk különvált egyházak és közösségek - jóllehet hitünk szerint nincs meg a teljességük - nem jelentéktelenek és súlytalanok az üdvösség misztériumában. Krisztus Lelke ugyanis nem vonakodik fölhasználni őket az üdvösség eszközéül, melynek hatékonysága a kegyelemnek és igazságnak abból a teljességéből ered, amely a katolikus Egyházra van bízva."[66] A keresztények közötti egység hiánya kétségtelenül seb az Egyház számára; nem abban az értelemben, mintha meg lenne fosztva az egységtől, hanem "amennyiben a megoszlás akadályozza egyetemességének teljes megvalósítását a történelemben".[67] 

Lumen Gentium: Krisztus Egyháza a katolikus Egyházban létezik

LUMEN GENTIUM

A II. Vatikáni Zsinat LUMEN GENTIUM kezdetű dogmatikus konstitúciója
az Egyházról

1964

Forrás: Magyar Katolikus Püspöki Konferencia

(Az Egyház látható és kegyelmi valóság)

8. Az egyetlen közvetítő, Krisztus szent Egyházát, a hit, a remény és a szeretet közösségét, ezen a földön látható szervezetként alapította és tartja fenn szüntelen,[9] s általa árasztja mindenkire az igazságot és a kegyelmet. De a hierarchikus szervezettel ellátott társaságot és Krisztus misztikus testét, a látható gyülekezetet és a kegyelmi közösséget, a földi egyházat és a mennyei javakban bővelkedő egyházat nem szabad két valóságnak tekintenünk, hanem emberi és isteni elemekből álló, egy összetett valóságot alkotnak.[10] Ezért nem közönséges analógia alapján a megtestesült Ige misztériumához hasonlít. Amint ugyanis az isteni Igének a fölvett természet mint az üdvösség Vele elválaszthatatlanul egyesült élő szerve szolgál, ugyanígy szolgál az Egyház társadalmi szerkezete az őt éltető Léleknek, Krisztus Lelkének a test növekedésére (vö. Ef 4,16).[11]

Ez Krisztus egyetlen Egyháza, melyet a Hiszekegyben egynek, szentnek, katolikusnak és apostolinak vallunk,[12] s melyet Üdvözítőnk feltámadása után a pásztor Péternek adott át (Jn 21,17) és őrá meg a többi apostolra bízta terjesztését és kormányzását (vö. Mt 28,18), és mindörökre "az igazság oszlopának és erősségének" rendelte (1Tim 3,15). Ez az Egyház e világban mint alkotmányos és rendezett társaság a Péter utóda és a vele közösségben élő püspökök által kormányzott katolikus Egyházban létezik,[13] jóllehet szervezetén kívül is megtalálható az igazságnak és a megszentelésnek több eleme, melyek mint Krisztus egyházának saját ajándékai, a katolikus egységre sarkallnak.

Miként azonban Krisztus a megváltás művét szegénység és üldözés közepette vitte végbe, úgy az Egyháznak ugyanezt az utat kell járnia, hogy az üdvösség gyümölcseit közölje az emberekkel. Jézus Krisztus "mint Isten ... szolgai alakot öltött, kifosztotta magát" (Fil 2,6), és értünk "noha gazdag volt, szegénnyé lett" (2Kor 8,9): úgy az Egyház jóllehet küldetéséhez rászorul emberi eszközökre, nem arra törekszik, hogy földi dicsőséget keressen, hanem arra, hogy saját példájával is terjessze az alázatosságot és az önmegtagadást. Miként Krisztust az Atya azért küldte, hogy "örömhírt vigyen a szegényeknek, ... gyógyítsa a megtört szívűeket" (Lk 4,18), "keresse és üdvözítse, ami elveszett" (19,10), hasonlóképpen az Egyház is szeretettel veszi körül mindazokat, akiket az emberi gyengeség gyötör, sőt szegény és szenvedő alapítójának képmását ismeri föl a szegényekben és szenvedőkben, próbál könnyíteni nyomorúságukon és bennük Krisztusnak akar szolgálni. Krisztus azonban "szent, ártatlan, szeplőtelen" (Zsid 7,26), "bűnt nem ismert" (2Kor 5,21), s csak azért jött, hogy a nép bűneit engesztelje ki (vö. Zsid 2,17), a bűnösöket is magába foglaló Egyház viszont egyszerre szent és mindig megtisztulásra szorul, ezért szüntelenül a bűnbánat és a megújulás útját járja.

Az Egyház "a világtól elszenvedett üldözések és az Istentől kapott vigasztalások közepette járva zarándokútját,"[14] az Úr keresztjét és halálát hirdeti, amíg el nem jön (vö. 1Kor 11,26). Megerősíti azonban a föltámadott Úr ereje, hogy külső-belső bajait és nehézségeit türelemmel és szeretettel legyőzze, és az Ő misztériumát jóllehet árnyékszerűen, mégis hűségesen kinyilvánítsa a világnak, míg végezetül teljes világosságában megmutatkozik.

Unitatis Redintegratio: A különvált testvérek kapcsolata a katolikus Egyházzal

UNITATIS REDINTEGRATIO

A II. Vatikáni Zsinat UNITATIS REDINTEGRATIO kezdetű dekrétuma
az ökumenizmusról

 

1964

Forrás: Magyar Katolikus Püspöki Konferencia

(A különvált testvérek kapcsolata a katolikus Egyházzal)

 
3. Isten eme egy és egyetlen Egyházában már kezdet óta támadtak bizonyos szakadások,[15] melyeket az Apostol súlyosan korhol és elítél;[16] a későbbi századokban pedig még nagyobb nézeteltérések támadtak, és nem jelentéktelen közösségek különültek el a katolikus Egyház teljes közösségétől; s ebben az emberek mindkét részről vétkesek. Akik azonban most ilyen közösségekben születnek és részesülnek Krisztus hitében, nem vádolhatók az elkülönülés bűnével, s a katolikus Egyház testvéri tisztelettel és szeretettel öleli át őket. Azok ugyanis, akik hisznek Krisztusban és szabályszerűen részesültek a keresztség szentségében, már bizonyos -- jóllehet nem tökéletes -- közösségbe kerültek a katolikus Egyházzal. Azonban köztük és a katolikus Egyház között mind a tanítás és a fegyelem dolgában, mind az Egyház szervezetét illetően több eltérés van, ami nem kevés, s olykor súlyos akadályt jelent a teljes egyházi közösség útjában; az ökumenikus mozgalom ezeket az akadályokat akarja leküzdeni. Mindazonáltal akik a keresztségben megigazultak a hitből, Krisztus testének lettek tagjai,[17] jogosan ékesíti tehát őket a keresztény név, s a katolikus Egyház gyermekei méltán ismerik el őket testvéreiknek az Úrban.[18]

Ezenfölül azokból az alkotóelemekből vagy javakból, melyeknek összességéből az Egyház épül és él, nem egy, hanem nagyon sok és nagyon kiválóak létezhetnek a katolikus Egyház látható keretein kívül: Isten írott igéje, a kegyelmi élet, a hit, a remény, a szeretet és a Szentlélek többi benső ajándéka, valamint látható alkotóelemek is: mindezek, melyek Krisztustól valók és őhozzá vezetnek, joggal tartoznak Krisztus egyetlen Egyházához.

A keresztény vallás szent cselekményeinek nagy részét különvált testvéreink is végzik, melyek az egyes egyházak vagy közösségek különbözősége szerint más és más módon kétségtelenül meg tudják szülni a kegyelmi életet, és alkalmasak arra, hogy kaput nyissanak az üdvösség közösségébe.

Ennél fogva ezek a tőlünk különvált egyházak[19] és Közösségek, ámbár hitünk szerint fogyatkozásokban szenvednek, nem jelentéktelenek és súlytalanok az üdvösség misztériumában. Krisztus Lelke ugyanis nem vonakodik fölhasználni őket az üdvösség eszközéül, melyeknek hatékonysága a kegyelemnek és igazságnak abból a teljességéből ered, amely a katolikus Egyházra van bízva.

Különvált testvéreink mindazonáltal sem egyénenként, sem közösségenként vagy egyházanként nem élvezik azt az egységet, mellyel Jézus Krisztus akarta megajándékozni mindazokat, akiket új életre támasztott és egy testben éltet, s melyet a Szentírás és az Egyház tiszteletreméltó hagyománya vall. Az üdvösség eszközeit hiánytalanul ugyanis csak Krisztus katolikus Egyházában, az üdvösség egyetemes eszközében érhetjük el. Hitünk szerint ugyanis a Péter vezetése alatt álló egyetlen apostoli kollégiumra bízta az Úr az új szövetség összes javait, hogy létre hozza Krisztus egy Testét a földön; melybe teljesen be kell épülnie mindazoknak, akik valamilyen módon már Isten népéhez tartoznak. Ez a nép földi vándorlása idején, noha egyes tagjaiban még ki van téve a bűnnek, Krisztusban növekszik, és Isten a maga titokzatos tervei szerint szelíden vezérli, míg boldogan el nem érkezik az örök dicsőség teljességére, a mennyei Jeruzsálembe.

Victor János magyarázata a Heidelbergi Káté 80. kérdés-feleletéhez

Dr. Victor János: A Heidelbergi Káté 1-85. kérdés-feleletének magyarázata

(Eredetileg megjelent: "Az Út" című református hetilapban, folytatásokban, 1950–1952 között.)

 Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár

A 80. kérdés 

ELÉRKEZVE a Káté tanulmányozása során a hírhedtnek nevezhető 80. kérdéshez, mindenekelőtt hallgassuk meg, mit mond arról, hogy "mi különbség van az Úr vacsorája és a római katolikus mise közt?" A felelet így hangzik: "Az úrvacsora arról tesz nekünk bizonyságot, hogy minden mi bűneink tökéletesen megbocsáttatnak a Jézus Krisztusnak amaz egyetlenegy áldozatáért, melyet Ő maga a keresztfán vitt véghez; és hogy mi a Szentlélek által Krisztusba oltatunk, Aki most a maga valóságos testével a mennyekben az Atya jobbján van, és azt akarja, hogy ott imádjuk Őt. A mise ellenben azt tanítja, hogy az elevenek és holtak bűnei nem bocsáttatnak meg a Krisztus szenvedéseiért, hacsak érettük Krisztus a misemondó papok által naponként is meg nem áldoztatik; és hogy Krisztus a kenyérnek és bornak színe alatt testileg jelen van, és ezért ezekben kell Őt imádni. E szerint a mise alapjában véve nem más, mint megtagadása Jézus Krisztus egyetlenegy áldozatának és szenvedésének, és kárhozatos bálványimádás." 

Tegyünk itt különbséget a között, hogy mit mond a Káté, és a között, hogy hogyan mondja. Nyilvánvaló, hogy az előbbi a fontos, az utóbbi hozzá képest másodrendű jelentőségű. Mégis ez a másodrendű jelentőségű dolog, a Káté modora, amely ezt a feleletét jellemzi, súlyos következményeket vont maga után a Káté történetében. Ez a modor ugyanis tagadhatatlanul éles és nyers. Érthető, ha a római katolikus egyház nagy sérelmet csinált abból, hogy a Káté "kárhozatos bálványimádásnak" bélyegzi az ő legfőbb szertartását: a miseáldozatot. 

A KÁTÉ TÖRTÉNETÉBŐL ugyanis világosan kitűnik, hogy ez az egész 80. kérdés akkor került bele az újabb kiadásaiba, amikor köztudomású lett: milyen határozatot hozott az előző, 1562. évben a római egyháznak akkor ülésező híres "tridenti zsinata" éppen a miseáldozattal kapcsolatos tanítása tárgyában. Nem volt abban a határozatban semmi új, csak a római egyházban máris uralkodó tanítást rögzítette meg és merevítette meg a reformáció tanításainak ellenében. És ilyenkor követett szokása szerint a római egyház ehhez a határozatához is hozzáfűzte, hogy aki pedig nem vallja azt, amit ő tanít, az "legyen átkozott" - "anathema sit". Erre vágott vissza a Káté a maga kíméletlen kárhoztató ítéletével, amely - jegyezzük meg - voltaképpen enyhébb magánál a vágásnál, mert hiszen nem is személyeket ítél a kárhozatra, hanem egy bizonyos szertartást és az ahhoz fűződő felfogást bélyegez "kárhozatosnak". 

Nekünk, akik hálás és hű tanítványai vagyunk a Káténak, szabad ezt az éles kitételét, amely annyira kirí az egyébként benne uralkodó hangból, helytelenítenünk és sajnálnunk. De lényegében mi sem mondanánk mást. Hiszen a Káté sem mond itt egyebet, mint amit már az előzőekben kifejtett. Csak a maga, Isten Igéje alapján előadott úrvacsorai felfogásához hozzáméri a római egyház miseáldozatát, és megállapítja, hogy az nem felel meg ennek a mértéknek. Két ponton állapítja ezt meg a Káté. 

AZ ELSŐ MOZZANAT az Ő kereszthalálában lerótt "elégtétel", amely által megszerezte számunkra "minden bűneink tökéletes megbocsáttatását". Erre mutat rá, és ezért kezeskedik az úrvacsorában felénk nyújtott kenyér és pohár, az Ő "megtöretett testének és kiontott vérének" ezek a "jegyei" és "pecsétjei". De megváltó jelentősége csak akkor van Jézus halálának, ha olyan "egyetlenegy áldozat", amely örökre elégséges. Nos, a római egyház miseáldozata az evangéliumnak ezt az alapigazságát, amelyre az ember csakugyan hitének teljes bizodalmával ráhagyatkozhat, teljesen elhomályosítja. Elméletileg persze azt tanítja a római egyház, hogy ez a miseáldozat nem valami új áldozat a Jézus Krisztus halálában történt áldozat mellett, hanem éppen annak az állandó felelevenítése Isten színe előtt. De a dolog lényege mégiscsak az, hogy - amint a Káté mondja - "bűneik nem bocsáttatnak meg, ha csak érettük Krisztus a misemondó papok által naponként is meg nem áldoztatik". Vagyis Krisztusnak a kereszten bemutatott áldozata magában véve nem elegendő, hanem szükséges hozzá még ez az emberek által mindig újra véghezvitt engesztelőáldozati szertartás is. 

A MÁSIK MOZZANAT, amelyről szó van, a Krisztussal való életközösségünk, amelyet az úrvacsorában a kenyérnek evése és a bornak ivása jelképez, és "pecsétként" hitelesít. Láttuk, milyen súlyt helyez a Káté arra, hogy ezt az életközösséget úgy mutassa fel, mint amely a Szentlélek által válik valósággá, nem pedig valamilyen testi "evés" és "ivás" révén. Krisztust úgy magunkba fogadni, hogy Ő velünk eggyé váljék és mi is Ővele, nem a szánkon át lehet, hanem a hitünk által. De a római egyház miseáldozata éppen ebbe a tévelygésbe vezeti bele az embereket. Hiszen azt tanítja, hogy a miseáldozat során a papi áldás ráolvasása folytán a kenyér és a bor valósággal átváltozik Krisztus testévé és vérévé, hogy áldozatként újra bemutatható legyen Istennek megengesztelésére. 

Ebből születik meg azután az a következmény, amelyet a Káté, mint a legsúlyosabb eltévelyedést bélyegez meg. Ha ugyanis úgy áll a dolog, hogy Krisztust a papi szó alászállíthatja az Ő mennyei dicsőségéből erre a földre, akkor az "átlényegült" kenyér, illetve ostya előtt le kell borulni, éspedig az Istent megillető imádattal. Az ilyenfajta istentiszteletre, mely emberkéz készítette anyagi tárgy előtt borul le, csak keményen nemet lehet mondani, ha hívek akarunk maradni Isten Igéjéhez.