Interjú Bustya Dezső nyugalmazott református lelkipásztorral
2009. október 23.
Gazdámnak célja volt velem címmel jelent meg nemrég Bustya Dezső nyugalmazott református lelkész, volt püspökhelyettes önéletrajzi jellegű kötete. A fényképekkel gazdagon illusztrált kiadványt a marosvásárhelyi Mentor Kiadó adta ki. A szerzővel a könyvbemutató után beszélgettünk.
– Hogyan született meg a kötet?
– Korábban prédikációskönyveket írtam. Ez a kiadvány műfajilag szakmai önéletrajz. Az alcíme: Önéletrajzi mozaik. Szükségesnek tartottam kiadni, mert kordokumentum a jövő generációk számára. Persze nem teljes önéletrajz, életem leglényegesebb tanulságait fogalmazza meg. Tematikusan foglalom össze mindazt, ami velem történt. 2001-ben leültem, és hat hét alatt, együltömben megírtam. Hét évig „pihent” a kézirat, aztán a Mentor Kiadó pályázott vele, és a nyáron kiderült, hogy támogatást kap a Communitas Alapítványtól. Kuszálik Péter szerkesztővel néztük át a szöveget.
– A borítón a marosvásárhelyi Ludasi utcai templom látható. Ez nyilvánvalóan arra utal, hogy ezt élete egyik fő művének tekinti. Hogyan sikerült a kommunizmus idején templomot építeni?
– Húsz évig szolgáltam a Marosvásárhely-alsóvárosi egyházközségben, ahol nem volt templom. 1975-ben kerültem oda, és csak 1988-ban kaptam meg az építkezési engedélyt. Rengetegszer dobtak ki az ajtón, de visszamentem az ablakon. Számtalan kifogást találtak az illetékesek. Végül az egyik feltétel az volt, hogy az épület kívülről ne látsszék templomnak.
– Miből finanszírozták az építkezést?
– 1980-ban a Református Világszövetség európai tagozata Brassóban tartotta közgyűlését. Én is egyike voltam a Romániai Református Egyházból idegen nyelvtudás alapján kiválogatott ötven „köznapi” résztvevőnek. Persze előtte Kolozsváron úgynevezett „kémelhárítási oktatásban” részesítettek: hogyan kell a külföldi delegátusokkal viselkednünk. Nagyon figyeltek bennünket, de én megtaláltam a módját annak, hogy a svájci és holland kollégáknak bemutassam a nálam levő tervezetet.
Többen ígéretet tettek az építkezés támogatására. A megyei főépítész, Burkhárdt Árpád többévi halogatás után egyszer csak azt mondta, jóváhagyatja az építkezést Bukaresttel, azzal a kikötéssel, hogy mindent valutában fizetünk. Mert az országnak most erre van szüksége. Azt válaszoltam: rendben van. Persze szilvapálinka, kávé és konyak is sok elment a hivatalnokok megkenésére. Nagy Gyula püspök nem vállalta a felelősséget az építkezésért.
Félt, hogy megkezdődik a munka, és a külföldiek nem küldik majd az ígért támogatást, és akkor az Építkezési Tröszt bepereli, esetleg be is záratja. Viszont az egyházközség is jogi személy, mondtam, pecsétünk van, úgyhogy minden felelősséget magamra vállaltam. Ha bezárnak, számomra nekem nem újdonság, voltam már börtönben. A munkát 1988. szeptember 14-én kezdtük el. 1989 tavaszán, még a kommunizmus idején a svájci nagykövet eljött megnézni, hogyan halad az építkezés. El lehet képzelni, mekkora felhajtás volt.
– Hány év alatt készült el a templom?
– Három év alatt, 1988-tól 1991-ig épült. A külföldi támogatások mellett természetesen a hívők is segítettek önkéntes munkával, pénzbeli adománnyal.
– Önéletrajzi kötetében a templomépítés mellett fontos téma a letartóztatása, meghurcolása. Mi volt ennek az oka?
– 1952-t írtunk akkor. Kolozsváron Veress Zoltánnal – aki most Svédországban él –, Palocsay Zsigmonddal, Bodor Ádámmal és másokkal világosan láttuk, hogy durva diktatúrában élünk. Úgy éreztük, valamit tennünk kell ellene. Megalakítottuk az Illegális Kommunistaellenes Szervezetet, vagyis az IKESZ-t.
Április 30-án éjszaka Kolozsváron kétezer, vécépapírra két nyelven, gumibetűkkel nyomtatott röpcédulát szórtunk szét, amin körülbelül az állt: emberek, harcoljatok minden erőtökkel a vörös kutyák, zsarnokok ellen, akik elhurcolják a fiatalokat, romba döntik a családokat. Négyen-ötön készítettük el ezeket. Más terveink is voltak, például hogy felrobbantjuk a kolozsvári fő villanyvezetéket, hogy a város áram nélkül maradjon. A célunk az volt, hogy tudassuk a lakossággal: létezik ellenálló mozgalom. Az egyetemi felvételi közben tartóztattak le.
– Hány fiatalt csuktak le emiatt?
– 1952-ben tizennyolcat, a második menetben, 1953-ban további tizenhetet. Három felnőttet is belekevertek, többek között Nagy Géza magyar szakos tanárunkat. Egy társunk, akinek könnyen oldódott a nyelve rántotta bele az ügybe. Engem elég keményen vertek, különböző kínzásoknak vetettek alá. A feleségemet, aki földbirtokoslány volt, és tudomása volt az IKESZ-ről, szintén elítélték.
Bár én például munkás származású vagyok, az ügyész a mozgalmat úgy állította be, hogy a földesúri-tőkés társadalom gyermekei fel akarták borítani a „gyönyörű szocialista világrendet”. Veress Zoltán és Muzsi András nyolc év börtönt kapott, engem több társammal öt, a feleségemet négy év szabadságvesztésre ítélték. Végül két év után szabadultunk.
Máthé Éva
2009. október 23.
Gazdámnak célja volt velem címmel jelent meg nemrég Bustya Dezső nyugalmazott református lelkész, volt püspökhelyettes önéletrajzi jellegű kötete. A fényképekkel gazdagon illusztrált kiadványt a marosvásárhelyi Mentor Kiadó adta ki. A szerzővel a könyvbemutató után beszélgettünk.
– Hogyan született meg a kötet?
– Korábban prédikációskönyveket írtam. Ez a kiadvány műfajilag szakmai önéletrajz. Az alcíme: Önéletrajzi mozaik. Szükségesnek tartottam kiadni, mert kordokumentum a jövő generációk számára. Persze nem teljes önéletrajz, életem leglényegesebb tanulságait fogalmazza meg. Tematikusan foglalom össze mindazt, ami velem történt. 2001-ben leültem, és hat hét alatt, együltömben megírtam. Hét évig „pihent” a kézirat, aztán a Mentor Kiadó pályázott vele, és a nyáron kiderült, hogy támogatást kap a Communitas Alapítványtól. Kuszálik Péter szerkesztővel néztük át a szöveget.
– A borítón a marosvásárhelyi Ludasi utcai templom látható. Ez nyilvánvalóan arra utal, hogy ezt élete egyik fő művének tekinti. Hogyan sikerült a kommunizmus idején templomot építeni?
– Húsz évig szolgáltam a Marosvásárhely-alsóvárosi egyházközségben, ahol nem volt templom. 1975-ben kerültem oda, és csak 1988-ban kaptam meg az építkezési engedélyt. Rengetegszer dobtak ki az ajtón, de visszamentem az ablakon. Számtalan kifogást találtak az illetékesek. Végül az egyik feltétel az volt, hogy az épület kívülről ne látsszék templomnak.
– Miből finanszírozták az építkezést?
– 1980-ban a Református Világszövetség európai tagozata Brassóban tartotta közgyűlését. Én is egyike voltam a Romániai Református Egyházból idegen nyelvtudás alapján kiválogatott ötven „köznapi” résztvevőnek. Persze előtte Kolozsváron úgynevezett „kémelhárítási oktatásban” részesítettek: hogyan kell a külföldi delegátusokkal viselkednünk. Nagyon figyeltek bennünket, de én megtaláltam a módját annak, hogy a svájci és holland kollégáknak bemutassam a nálam levő tervezetet.
Többen ígéretet tettek az építkezés támogatására. A megyei főépítész, Burkhárdt Árpád többévi halogatás után egyszer csak azt mondta, jóváhagyatja az építkezést Bukaresttel, azzal a kikötéssel, hogy mindent valutában fizetünk. Mert az országnak most erre van szüksége. Azt válaszoltam: rendben van. Persze szilvapálinka, kávé és konyak is sok elment a hivatalnokok megkenésére. Nagy Gyula püspök nem vállalta a felelősséget az építkezésért.
Félt, hogy megkezdődik a munka, és a külföldiek nem küldik majd az ígért támogatást, és akkor az Építkezési Tröszt bepereli, esetleg be is záratja. Viszont az egyházközség is jogi személy, mondtam, pecsétünk van, úgyhogy minden felelősséget magamra vállaltam. Ha bezárnak, számomra nekem nem újdonság, voltam már börtönben. A munkát 1988. szeptember 14-én kezdtük el. 1989 tavaszán, még a kommunizmus idején a svájci nagykövet eljött megnézni, hogyan halad az építkezés. El lehet képzelni, mekkora felhajtás volt.
– Hány év alatt készült el a templom?
– Három év alatt, 1988-tól 1991-ig épült. A külföldi támogatások mellett természetesen a hívők is segítettek önkéntes munkával, pénzbeli adománnyal.
– Önéletrajzi kötetében a templomépítés mellett fontos téma a letartóztatása, meghurcolása. Mi volt ennek az oka?
– 1952-t írtunk akkor. Kolozsváron Veress Zoltánnal – aki most Svédországban él –, Palocsay Zsigmonddal, Bodor Ádámmal és másokkal világosan láttuk, hogy durva diktatúrában élünk. Úgy éreztük, valamit tennünk kell ellene. Megalakítottuk az Illegális Kommunistaellenes Szervezetet, vagyis az IKESZ-t.
Április 30-án éjszaka Kolozsváron kétezer, vécépapírra két nyelven, gumibetűkkel nyomtatott röpcédulát szórtunk szét, amin körülbelül az állt: emberek, harcoljatok minden erőtökkel a vörös kutyák, zsarnokok ellen, akik elhurcolják a fiatalokat, romba döntik a családokat. Négyen-ötön készítettük el ezeket. Más terveink is voltak, például hogy felrobbantjuk a kolozsvári fő villanyvezetéket, hogy a város áram nélkül maradjon. A célunk az volt, hogy tudassuk a lakossággal: létezik ellenálló mozgalom. Az egyetemi felvételi közben tartóztattak le.
– Hány fiatalt csuktak le emiatt?
– 1952-ben tizennyolcat, a második menetben, 1953-ban további tizenhetet. Három felnőttet is belekevertek, többek között Nagy Géza magyar szakos tanárunkat. Egy társunk, akinek könnyen oldódott a nyelve rántotta bele az ügybe. Engem elég keményen vertek, különböző kínzásoknak vetettek alá. A feleségemet, aki földbirtokoslány volt, és tudomása volt az IKESZ-ről, szintén elítélték.
Bár én például munkás származású vagyok, az ügyész a mozgalmat úgy állította be, hogy a földesúri-tőkés társadalom gyermekei fel akarták borítani a „gyönyörű szocialista világrendet”. Veress Zoltán és Muzsi András nyolc év börtönt kapott, engem több társammal öt, a feleségemet négy év szabadságvesztésre ítélték. Végül két év után szabadultunk.
Máthé Éva
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése