2012. május 30., szerda

The Sunset Limited - 2011 (film)


A Sunset Limited
(The Sunset Limited)
színes, magyarul beszélő, amerikai filmdráma
2011

A két New York-i férfi egyike fehér, a másik fekete. A fehér egyetemi professzor véget akart vetni az életének, ám öngyilkossági kísérletét a másik megakadályozta. A fekete felviszi magához a lepukkant lakásába, és megpróbál a lelkére beszélni. Furcsa helyzet, hiszen gyilkosságért ült, ám amikor megérintette a halál szele, Isten megszólította őt, és új célt, értelmet adott életének. Az ateista professzor viszont kiábrándult a világból, ön- és embergyűlölő lett.

Csűry István református püspök üzenete a közelgő helyhatósági választások alkalmára


Pásztori üzenet
a közelgő helyhatósági választások alkalmára

„… összegyűjti a szétszóródott nemzetet.” (Zsolt. 147,2)

Kedves Testvéreim!

A 147. zsoltár arról szól, hogy egyedül Isten tud a jelenben rendet, a jövőben biztonságot teremteni a kiválasztottak életében. A zsoltáros felismerése máig érvényes. Ha valaki a rendet és a biztonságot életelemeként kívánja, akkor azt ma is Istentől remélheti.

A zsoltár a babiloni fogság idején keletkezett. Keservesen állapítja meg, hogy a nép korábban lelkileg zilálódott szét, majd a rabság fizikailag is szétverte. A szétszóródott nemzet erkölcsileg a lehető legmélyebbre került. Más körülmények között, de hasonló helyzetben élünk és szenvedünk. Nehezen akarjuk beismerni, hogy mi „eredményesen” csak szétszóródni tudtunk ellenségeink örömére. A szétszórók könnyű prédát találtak bennünk!

Olykor felismeri őshonos kisebbségünk a veszedelem eddigi sebeit, de a gyógyításra még nem talált megbízható módszert. A megtört szív, a széttöredezett közösség még nem talált mindenki által elfogadható irányadó életmód-meghatározókra, akiket érdemes követni. Ha van is többség a kisebbségben, sokan akadnak, akik tekintélyrombolással csökkentik az esélyeket. Erdélyi magyarságunk kisebbsége is rendelkezik jeles személyiségekkel, de értékhordozásuk egyelőre saját körön belülre szorult állapotban maradt. A fel-felröppenő elvek az összefogásról, a koalíciós közeledésekről, az elodázhatatlan összetartásról mindeddig a tervezés szintjén rekedtek meg. Lehet olyan érzésünk is, hogy ezeket az elveket komolyan senki sem vette. Emlegették, hogy pártkatonákat és szavazatokat gyűjtsenek.

Elszomorítónak, ugyanakkor elgondolkodtatónak tartom, hogy őshonos kisebbségi állapotunkban a belső küzdelmek a legnagyobb szinteket érték el, miközben kevesen maradtak, akik az ország többségének pártjaival veszik fel a viadalt. Könnyebb magyarul a magyart szapulni, de a magyarságunk szétszóródását ez a viselkedés csak továbbmélyíti. Kimondottan üdvözlésre méltó Magyarország miniszterelnökének közelmúltbeli megszólalása az erdélyi magyarok közösségének megóvása ügyében. Kár, hogy az akkori megszólalást néhány nap elteltével sokan elfelejtették.

Ilyen nehéz helyzetben is azt kell látnunk, hogy Isten most sem hagyott el bennünket. A zsoltár ígérete igaz: összegyűjtöm! Lebegjen szemünk előtt ez a gondolat. Menjünk el szavazni, azzal a várakozással, hogy az eredmény megmutatja az erővonalat, amit felismerhetünk és követhetünk. Ahhoz, hogy minél határozottabban jelentkezzen az eredmény, ahhoz mindenkinek le kell tennie a voksát. Ne legyen meghátráltató erő, visszatántorító hatalom. Isten megmutatja a követhetőt, és reménység szerint az összegyűjtő egyéneket és közösségeket. Lesznek polgármestereink, tanácsosaink, lesz magyar közképviselet. A feladat kettős: most megmutatkoznak az összegyűjtő erők, majd ezek összegyűjtésből naponta fognak vizsgázni.

Testvéreim! Az idei választásoknak elsősorban önmagunkra nézve van tétje. A magyarság tekintetében arról van szó, hogy számottevő része maradtunk-e az országnak, amelyben élünk. Településeink tekintetében lényeges marad, hogy beleszólhatunk-e környezetünk saját ízlésünk szerint való alakításába. Egyéni sorsunk szerint válaszra vár, hogy számtalan kudarc és félrevezetés után, tudunk-e felelősséggel dönteni.

Erre csak akkor adunk helyes választ, ha elmegyünk szavazni, és határozottan felvállaljuk véleményünket és önmagunkat. Legyünk bátrak!

Nagyvárad, 2012. május 29.

A békesség kötelékében,

Csűry István
püspök

2012. május 29., kedd

Istenem - összeállítás József Attila verseiből (mp3)


József Attila összegyűjtött istenes versei a XX. század legmegrázóbb alkotásai közé tartoznak, hűen tükrözve a költő Isten-kereső útját. A Kálvin téri református gyülekezet, ahová édesanyja vitte, a zsidó orvossal folytatott beszélgetések, Pauler Ákos egyetemi előadásai, a baráti viták és a magányos ima percei - mindezek a hatások hozták létre azokat a gyöngyszemeket, melyeket Jelenczki István értő keze fűzött Hortobágyi László zenei köntösére. A válogatás a MR archívumának olyan keveset forgatott, régi felvételeit tartalmazza, melyeken olyan előadóművészek szólalnak meg, mint Latinovits Zoltán, Ruttkay Éva, Kálmán György, Mezey Mária, Tomanek Nándor, Gábor Miklós, Mensáros László vagy Ronyecz Mária. Végül, de nem utolsósorban Simon Péter színművész bámulatos átéléssel, a költővel egy test-lélekké válva mondja a verseket. (MR1-Kossuth Rádió, 2012. május 28.)


2012. május 23., szerda

Interjú Dr. Juhász Tamás kolozsvári teológiai tanárral

Interjú Dr. Juhász Tamással, a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet református rendszeres teológia professzorával (Forrás: Studiosus Theologiae blog)


(Fotó: proteo.hu)

– A 65 éves Juhász Tamás tiszteletére a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet nemrég emlékkötetet adott ki. Közel három évtizede tanít a kolozsvári teológián. Mi különbséget lát az akkori és mostani lelkészképzés illetve a teológiai hallgatók között? Milyen mértékben lehet egyáltalán felkészíteni a lelkipásztorokat a mai szolgálati feladatokra?

Ez három kérdés, úgyhogy sorra veszem őket:

Egy. Lelkészképzés akkor és most. 1983-ban kezdtem, a bolsevik és román nemzeti-kommunista diktatúra sötét korszakában, s most 2012-ben végzem, amikor relatív szabadságban élünk. Két különbséget szeretnék kiemelni.

1. A nemzetközi tudományos és irodalmi kapcsolatok is vérszegényen működtek, de a magyar egyházi és teológiai kapcsolatoktól teljesen el voltunk vágva. Szakmai szorongás élt bennünk: Kivel cseréljünk eszmét? Mihez vagy kihez szabjuk oktatói és tudományos munkánkat? Az egyetlen összehasonlítási alapot a még élő öregek és a hat tagú tanári közösség jelentette. Ezt a félelmet is elűzte a 90-es változás: a magyar teológiai tanárok munkaközössége azonnal újra indult, s kiderült, nem voltunk rosszabbak a budapesti és a debreceni kartársaknál.

2. A személyes félelmet nem egyszerűen a rendőrség, a titkosrendőrség és a cenzúra fizikai megléte okozta, hanem az a sanda gyanakvás és bizalmatlanság, amelyet a hatalom és annak egyházi nyúlványai ördögi praktikával, finoman úgy kimunkáltak, hogy mindenki mindenkitől féljen: lelkész a lelkésztől, diák a társától, tanár a diáktól, tanár a tanártól. A diktatúra ilyen légkörében a felemelő élményt az a csakazértis "összebújás", a sorok közé bújtatva kimondott igazság vagy legalább cinkos összekacsintás jelentette, amelyre ahol és amikor csak lehetett, szert tettünk. A változással a félelem elszállt. Ám az egymásba kapaszkodó közösség belső erejét ma már ritkábban érezni.

Kettő. Teológiai hallgatók akkor és most.

A diktatúra megszűnése ebben is hozott különbséget: ma szélesebb skálájú a fiatalokban az érdeklődés, bátrabbak a kérdezésben, és úgy általában is, "lezserebbek".

Nagyobb gondot okoz az általános műveltségi szint különbsége és az egyházi, családi szocializáció megromlása. Az akkori érettségizett diák megszerzett ismeretei között is volt sok terhes, kellemetlen felesleg, elsősorban az ideológiai szamárságok. Mégis, jóval több volt a diákok történelmi, irodalmi ismerete, olvasottsága. Ugyanakkor alig volt olyan hallgatónk, aki nem rendelkezett gyülekezeti háttérrel, s a legtöbben rendezett családban nőttek fel. Ma a kapkodó, felszínes képi kultúra világában, az információdömping nyomása alatt szerzett műveltség ugyanolyan felszínes, mint a környezet. Alig van "olvasott" ember a teológiára jelentkezők között. Még súlyosabb gondnak tartom a szocializáció hiányát. Fél-családból, vagy szinte család nélküli környezetből érkeznek többen, akik tulajdonképpen sérült emberek. Sok hallgatónál a gyülekezeti nevelés is hiányzik. Ez még a családi sérülésnél is rosszabb, mert konzervatív látásom szerint a neofitából nem lesz jó pap. Pál apostol feltételezte, hogy aki a saját háza népére nem tud felvigyázni, nem fog tudni gondot viselni Isten egyházára sem (1Tm 3). De ha valakinek korábban nem volt sem háza népe, sem egyháza?!

Három. Hogy lehet a mai szolgálatra felkészíteni őket?

Erre már rövidebb a válasz: Nem lehet. Az öt vagy hat éves teológiai képzés végén is felkészületlenek. A teológiai oktatás és képzés – amelynek színvonalával akkor sem volt baj, s most még kevésbé van – csak "külső gyámolító eszközt" (Kálvin) nyújt a készüléshez, amelyet a jelölt a maga módján felhasználhat. De így is mondhatnám: a teológiai képzés eszköz Isten Szentlelkének kezében, aki a belső és a külső elhívás dolgában munkálja a leendő lelkipásztorokban az akarást is, a cselekvést is (Fil 2).



(Fotó: proteo.hu)

– A Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet az erdélyi magyar református, unitárius és evangélikus egyházak lelkészképző egyeteme. Az intézet rektora és a református kar dékánja is volt már. Ön szerint az egyházak általi nehézkes pénzügyi fenntartás illetve a csökkenő hallgatói szám jelent-e veszélyt az Intézet létére? Kolozsvár szellemisége elég a megmaradáshoz?

– A pénzügyi nehézség az alapító egyházaknál jelentkező ügyviteli nehézkesség, nem pénzügyi források kérdése.

A gyülekezetek szívesen adnak pénzt a teológia fenntartására, s ennek az adománynak a fejenkénti és évenkénti összege régen jól elkülönítve jelent meg a gyülekezeti költségvetés nyomtatott ívén. Jól tudta mindenki, hogy neki évente két tojás (ma már három-négy tojás) árát kell a teológiára adnia. Ma egy nem részletezett, nagy összegű "központi tartozást" fizetnek a gyülekezetek. Ebből fejenként és évente körülbelül harminc lej megy az esperesi hivatalnak, és tíz lej a püspökségnek. Az emberek nem is tudják, hogy ebből a sok pénzből alig két lej jut a teológiára. Ráadásul annak továbbítását is rendszeresen késleltetik.

Dékáni éveim alatt, majd "rektorkoskodásom" idején a négy püspökség közül csak kettővel volt e tekintetben "hadakozás". A reformátusok azt mondták: "Sokba kerül a teológia, kérdés, hogy van-e szükség reá. Faragjanak le a költségvetéséből, különben nem fizetjük ki." A másik két egyház vezetői azt mondták: "Sokba kerül a teológia, de szükségünk van rá. A mi dolgunk, hogy teremtsük elő a fenntartására szükséges pénzt".

A diáklétszám mindig ingadozik. Éppen azért a régi öregek bölcsen számolták ki az egyházkerületek teológiára jutó részét, a fungens lelkipásztorok, és nem a diákok száma szerint. Hat éve a reformátusok okosabbak a régieknél: a diáklétszám arányában fizetnek. Mivel ma kisebb ez a szám (kevesebb végzősre van szükség), a püspökségek kevesebbet fizetnek a több évtizedes átlagnál, és minden egyház évente újraszámolja, mennyit ad.

Három-négy tojás ára a legszükségesebb kiadásokra (ebből a legtöbb a tanárok és a többi alkalmazott javadalmazása) elég lenne. Az Intézet maga kigazdálkodhatná a többi költséget, ami a működésre, a fejlesztésre és a tudományos tevékenységre kell. Három módon tehetné ezt. 1.) Intenzívebb PR-tevékenységgel (alapítványok, pályázatok, anyaországi és nemzetközi támogatások). Ennek első lépéseit megtettük, amikor 2004-2006 között teljesen felújítottuk a teológia épületét, külső támogatások elnyerésével. 2.) Újabb szakok, képzési formák, továbbképzések szervezésével. Más magyar egyetemekkel való szorosabb együttműködéssel.

3.) Mind a meglévő, mind a visszakapott ingatlanok jobb kihasználásával. Pár évvel ezelőtt sok bevételre tettünk szert vendéglátásból, rendezvények szervezéséből, a termek, a konviktus bérbeadásából. Az erdélyi egyházkerület igazgatótanácsa használja a teológia három nagy ingatlanját. Ezeknek bérjövedelme 1948-ig a teológiáé volt, ma is fordíthatnának belőle valamennyit e célra.

Kolozsvár szellemisége kapcsán azt mondhatom, hogy a protestáns teológiának van saját szellemisége, őrizze azt, s a szekularizált világban jó is, hogy legyen ilyen is. 1895-ben Bethlen Gábor akadémiája nem a megmaradásért jött Enyedről Kolozsvárra, hanem, hogy a magyar egyetem közelsége, a vele való kapcsolat tudományos szempontból termékenyítőleg hasson a papnevelésre. Ezt Kolozsvár ma is nyújtja.

– A Heidelbergi Káté az egyik legfontosabb kutatási területe, doktori dolgozatát is annak teológiai tanításából írta. Tagja annak a bizottságnak, melyet a Magyar Református Egyház Generális Konventje a káté szövegrevíziója végett hozott létre. Hogyan látja: egy 450 éves teológiai szöveg alapján lehet ma még konfirmációi képzést tartani?

– A 450 éves szöveg, mármint a nyelvezete állandó modernizálásra szorul. De tartalma, logikája, koncentráltsága még mindig betölti a református hitvallások között azt a szerepet, amit a szorzótábla a matematikában, vagy mondjuk a relativitás törvénye a fizikában. A káté mint műfaj kiment a divatból, akárcsak az egyszeregy vagy az ábécé. Mindkettőt lehet számítógéppel helyettesíteni. De matematikát a szorzótábla ismerete nélkül, vagy olvasást az ábécé ismerete nélkül elsajátítani nem lehet. A Heidelbergi Káté megértéséhez nem kis mennyiségű tudás szükséges. Ezért érdemes elgondolkozni azon, hogy emeljünk a konfirmálók életkor-határán, hogy a Káté megértéséhez elegendő vallási ismeretük legyen. A lelkipásztorok számára pedig a Káté megtanulása "ismeretkonzerv", mankó, prédikációkoncentrátum, hitvédelmi fegyver. Nem utolsó sorban az egyházi és teológiai szókincs elsajátításának legbiztosabb formája.

– Mind az Erdélyi, mind a Királyhágómelléki Református Egyházkerületben egyfajta megtisztulási folyamat indult be a kommunista titkosszolgálatokkal együttműködő lelkipásztorok átvilágítása révén. Célravezető a módszer?

Három szempontból is el van rontva az egész "átvilágítás".

1. Húszéves késéssel történik. A szekunak volt ideje manipulálni az iratcsomókat. Van olyan rendelkezésünkre álló dosszié, amelyben, a hátlapon lévő hitelesítő pecsét felirata szerint, kétszer annyi dokumentumnak kellene lennie, mint amennyi valójában van. Miért, mikor, miket vettek ki belőle és kinek az érdekében? Olyan is megtörtént, hogy "véletlenül belekeveredtek" mások iratai is. A dossziék pedig csak terhelő bizonyítékokat tartalmaznak a tulajdonosra nézve. Kézírással írt vagy aláírt irat nagyon kevés van. A legtöbb a szekusok jelentése, beszámolója saját terveik túlteljesítéséről – amiért ők a fizetésüket vagy prémiumukat kapták. D. I., akit annak idején életfogytiglanra ítéltek volt, a következőt mondta, amikor véleményét kérdezték az átvilágítással kapcsolatban: "Eddigi életemet a szekuritáté határozta meg, ez azt jelentené, hogy ezután is ő manipulálná azt".

2. Bár emlegetik a számonkérések lelkigondozói módszerét, a húsz évvel ezelőtti tervekkel ellentétben ma az egyházkormányzatok szintjén, azok bevonásával működik az átvilágítás. Ráadásul bizonyítékként használják azokat a dosszié-maradványokat, amelyek egykori vádlóink, ellenségünk gyártotta bizonyítékok. Az átvilágításnak az egyházi hatalom minden exponensétől távol, valamilyen bibliai vének, személyiségüknél fogva tekintélyes "szent öregek" tanácsa előtt kellene történnie. A nagy erkölcsi károkozást látva, a kártétel felelőssége alól kibújni akarók azzal védekeznek, hogy csak a szekuritáté működését akarták vizsgálni. Ez viszont nem egyházi feladat. Az egyházi "átvilágítóknak" nincs meg a kellő felkészültségük, ismeretük ehhez.

3. A harmadik baj, hogy amennyire szelektív a hivatalosan közzétett anyag, olyan szelektív és zavaros szempontok szerint bélyegeznek egyeseket sárosnak, ketteseket tisztának. Senki nem szögezte le elvként, amit Illyés Gyula már hatvan éve leírt a mindenütt jelenlévő, az emberek tudatába beivódott zsarnokságról: Ilyen értelemben mindenki "kollaboráns" volt, még az áldozatok is. – Ha ilyen "előjellel", ha a "szent öregek" módszerével, és ha húsz évvel ezelőtt történt volna hasonló, akkor sem azokat kellett volna kikérdezni, meginteni és az egyházi tisztségekből hátra parancsolni, akik általános szekusnyilatkozatot írtak alá és jelentéseket tettek, hanem akik úgy jelentettek, hogy tettükkel "felebarátjuk tisztességére és jó hírnevére" támadtak. A jót a rossztól a keresztyén embernek meg kell különböztetnie. Vallja és tudja, hogy Istent igazságban kell imádnunk és azt is, hogy az igazság tesz szabaddá minket. Ennek értelmében talán az lett volna a helyes eljárás, amit a római katolikusok tesznek: szobrokat, emléktáblákat állítanak, könyveket dedikálnak saját mártírjaiknak, az ő "tisztáiknak". Mi pedig egyházunk már nem élő oszlopos tagjait is befeketítettük, felmérhetetlen erkölcsi kárt okozva ezzel önmagunknak, megfelelve a szekurítáté ördögi terveinek. "Gyermekkoromban nem féltem – mondta T. E., az egykori áldozat gyermeke – de mostanában félek!"

– Az Erdélyi Református Egyházkerületben tisztújító választások lesznek. Milyen püspökre és vezetőkre van most szükség?

Elvi-hitvallási véleményem az, hogy püspökre nincs szükség, csak egy olyan jó hivatalnok irodaigazgatóra, egyházi főtitkárra, aki – lehetőleg ne is legyen papi személy – az országos egyház (a zsinati tanács és az igazgatótanács) hivatalait jól kormányozza, ügyeit áttekinti, és róluk a testületeknek jelentést tesz. Esperesekre is csak olyanokra, akik külön juttatás nélkül, a másokéval egyenlő lelkészi fizetésből végezzék a lelkipásztorok lelkigondozását. Olyanokra, akik ne törjenek semmi hatalomra, ne is legyen semmilyen hatalmi eszközük, még egy hivatali kocsijuk sem. Ha kell, magánvagyonukból áldozzanak azért, hogy szolgálhatják a közösséget. – Gyakorlatilag ez ma elérhetetlen célnak tűnik. Ezért olyan püspököt és vezetőket válasszanak, akikből kinézik, hogy e cél felé tartó emberek. A lelki habitus, a puritán életmód mellett kifelé – azaz a román állam és a politikum irányában, mindenféle más gonosszal és pogánysággal szemben – viszont tudjanak kérlelhetetlen határozottsággal fellépni. A presbiter-vezetők legyenek templomos emberek, de függetlenek, lehetőleg vagyonosak. Olyanok, akik nem a papoktól várják a véleményt és az irányítást, és tudjanak áldozni az egyházra, ne abból akarjanak megélni. Félek, hogy az "átvilágítás" miatt a választásra – manipulálhatóság tekintetében – "jól" elő van készítve a talaj.

– Van-e jövője a népegyháznak?

Ha a népegyház azt jelenti, hogy az egyház a népért van és nem önmagáért, akkor csak a népegyháznak van jövője. A bibliai példázatban a magvető mindenüvé veti a magot, nem csak a jó földbe. Ha csak az utóbbira, mint belterjesen művelt, "agyon-műtrágyázott" földre volna gondunk, az hamarosan kimerülne, kiégne. Isten az egyház tekintetében is "biodiverzitást" teremtett, és azt akarja, hogy az "ökológiai egyensúly" megmaradjon. Egy belterjes, introvertált egyházban csak a "lelkekkel" foglalkozó lelkészek működnének, de a mi egyházunkban az egész népben (és nemzetben!) gondolkodó lelkipásztorokra van szükség.

– Van-e kedvelt idézete, verse, bibliai vezérigéje vagy saját vezérgondolata?

– A feleségem Balassi idézetet hímzett a dolgozószobám falát díszítő falvédőre. Miután a sok könyv miatt már nem volt üres (díszíthető) fal a szobámban, az ő intézeti hivatalát ékesítette. Most együtt nézzük a lakásban közszolgálatunk mottóját: "Az jó hírért-névért, s az szép tisztességért ők mindent hátra hadnak, Emberségről példát, vitézségről formát mindeneknek ők adnak".

Studiosus Theologiae
http://stud-theol.blogspot.com


Kapcsolodó oldal:



2012. május 5., szombat

Interjú Csűry Istvánnal, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspökével

Interjú Csűry Istvánnal, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspökével (Forrás: Studiosus Theologiae blog)


– Egy református püspök mennyire ér rá a családjára?


– Sem a püspök, sem a lelkipásztorok nem teljesítik a családdal szembeni minimumot. Hihetetlenül bürokratikussá lett az újkori demokrácia világa. Rengeteget kell utazni, dokumentálni, pályázni majd elszámolni. Nagyon idegkárosító a mai világ erőltetett menete. A lelkiismeret hajt bennünket, mert nem szalaszthatunk el lehetőséget a gyülekezetünk gyarapodásának érdekében, közben leterhelődik ugyanez a lelkiismeret, mert alulmarad családjával és önmagával szemben. A befektetett munka gyakran eredménytelenül zárul, mert a pályázatok jó, ha harmada teljesül, de senki nem számolja el a kudarcot, a fölöslegesnek látszó eredménytelen munkát. Sőt, könnyen gyülekezetünk tagjai bírálnak, és jobbik eset, ha a család megértő, és nem tesz szemrehányó megjegyzéseket a sikertelenség nyomán. El kell gondolkoznunk azon, ha a gyülekezeti munkát a lelkészi minimum cikkelyében megköveteli törvénykönyvünk, nem kellene-e bevezetni a lelkipásztor családja iránti kötelező minimumot. Nem a lelkész ellenére, hanem éppen javára. Ha ez a most még kivitelezhetetlennek tűnő lépés megtörténne –rajtam nem múlik-, akkor a püspök helyzete is könnyebbé válhatna, bár akkor is ő marad a sor végén. Összegezem a válaszomat: hatalmas adósságot halmoztam fel családommal szemben. Remélem, többi szolgálatom valamelyest enyhíteni fogja helyzetemet a végső elszámolás idején.

– A Facebook internetes közösségi portálon lévő fiókjának a profilképén az látható, amint Csiha Kálmán erdélyi püspök avatandó érsemjéni szobránál áll. Példaképének tekinti az ő szolgálatát? Igyekszik-e hozzá hasonlóan a kegyességi mozgalmakat a református egyházba integrálni, abban megtartani?

– Csiha Kálmán érdemeit elismerve, meg kell mondanom, hogy nem ő a példaképem. Az a kép inkább annak elismerése, hogy az előttünk járó nemzedéket minden körülmény között tisztelnünk kell. Nagyon nehéz világot éltek át, amiben a kisebb bürokráciát tetézte a bürokraták folyton gyakorolt megalázó magaviselete. Én csak hat esztendőt voltam önálló lelkész a szocializmus gyilkos világában. Börtönben sem jártam, de velem is megtette az "emberarcú" akkori vezetés, hogy eltiltott a falu pékségében a kenyérvásárlástól, a pártiskolában diplomázó vezető a közösség parazitájának nyilvánított, majd bátorított, hogy segít a zöldhatáron való átkelésben, miután nem voltam hajlandó nyilvánosan elítélni az országból elmenekülőket. Láttam lelkész édesapám küzdelmeit, elhallgattatását, megfélemlítését. Ő azért lett a példaképem, mert láttam, hogy nemes szándékkal szolgálta egyházát, olyan körülmények között, ahonnan más elmenekült volna. Éreztem, hogy nekem már több erőm lesz a gazemberekkel szemben, mint neki, aki felnevelt sokszor hihetetlen nyomorult körülmények között. Bizonyítási vágyam támadt az evangélium ügyének folytatására, felvállalva az édesapám által járt utat, de szélesebb kapcsolati rendszerben. Az ateizmus képviselőit rendkívül bosszantotta a külföldi kapcsolat, az egyház életéről szóló híradás, a feledésre ítélt múlt megidézése.

A kegyességi mozgalmak integrálása azért célom, mert hiszem, hogy minden magyarnak egy nyájban kell gyülekeznie. Bennünket sok minden megoszt, de ha a kegyességünk is szétválasztó erővé lesz, az tűrhetetlen, mert nem Istentől van az, hanem a sátántól. A kegyesség összetartó erő, amit értéknek kell tekintenünk. Ez eddig nem így volt. A múlt rendszer megbélyegezte a kegyes embert, mert így leírhatta őket. Az újkori feszültségek pedig a hatalom birtoklása fölötti huzavonából származnak. Nehéz kitapintani ezeket a neuralgikus pontokat, általában mindig későn sikerül, de talán közeledünk ahhoz, hogy felülemelkedhetünk a magunk birtokolt hatalmán, és egyre világosabban sorakozunk fel Krisztus hatalma alatt. Az apostolok ismeretét ebben is meg kell újítanunk. Soha nem tévesztem szem elől azt a tapasztalatomat, hogy nem mindig ott van az igazi kegyesség, ahol azt emlegetik, és sokszor találkoztam megható életű kegyesekkel, ahol magát a fogalmat sem értették teljesen.

– A korábbi években tele volt a helyi és országos sajtó a különböző gyülekezeti botrányokkal. Mennyiben sikerült ezeket a helyzeteket orvosolni vagy a hasonlóakat elkerülni? Szítja-e a sajtó akár a politika nyomására is azt, amit az egyház belterjesen meg tudna oldani? Lehet-e ezeknek elejét venni az egyház saját sajtónyilvánosságával?

– Soha nem lehet a botrányokról múlt időben beszélni. Sajnos, mindig van éppen aktuális, vagy vészesen közelgő skandalum. A fegyelmi vétségek folyamatában szinte állandóan jelen van a tiltott szerek használata, a pénz kísértése, a politika megosztó hatalma alá való begyűrődés és a parancsolatok megannyi áthágása. A botrányok természetrajzához hozzátartozik a kíváncsiskodó ember olthatatlan érdeklődése. A sajtó pénzt lát a szenzáció megjelenítésében, a politika hatalmi többletet feltételez a leleplezés nyomán. Sajnos a káröröm, a rivalizálás a botrányok alkalmával lelkészeket, gyülekezeti tagokat is elcsábítanak. Így kerül sor arra, hogy a lelkigondozói fegyelmezést megelőzi a megszégyenítés, a lejáratás, legtöbbször elferdített valóságalappal. A megoldás nem a saját sajtónyilvánosság bevonásával kezdődik, hanem a biblia tanítása szerint. Elkeseredem, amikor éppen lelkipásztorok nem emlékeznek erre a kötelességre. Nem hiszek a megszégyenített lelkész ügyének ilyen módon való rendezésében, sem a megszégyenítő felülről való igazolásában. A fegyelmezés akkor gyógyító, ha a vétkező a vezeklés mélységében találkozik kegyelmező Krisztusával, és a kegyelmet önmagában felismerő felebarátjával. Felismeri Krisztust, aki megbocsáthat, és új utat nyit, valamint a felebarátot, aki mindezt már megtapasztalta, és nem úgy tetszeleg, mint tökéletes ember, hanem, mint aki megtérhetett korábbi hasonlóan terhelt világából.

– "A Királyhágómelléki Református Egyházkerület Igazgatótanácsa a politikai pártokhoz mért egyenlő távolság elvét a megvalósítható közelség jegyében gondolja végrehajtani." – olvashattuk egy decemberi nyilvános határozatban. Egyházunk lelkészei és gondnokai több magyar politikai párt színeiben is vállalnak szerepet önkormányzati, megyei vagy éppen Európa-parlamenti szinten. Az egyház egyre inkább rászorul az állami, megyei vagy önkormányzati támogatásokra építkezések, rendezvények esetében. Kell-e aggódnunk amiatt, hogy ha a politika egyre közelebb kerül az egyházhoz, az egyháztagok emiatt távolodnának?

– A demokrácia szabályai szerint mindenki lelkiismereti szabadságban él, véleményt alkothat, és ízlésének megfelelően megválaszthatja társaságát. Egyházközségeink mindenike, a legkisebbeket is beleértve sok társaság közössége, ahol sok lelkiismereti szabadságot, véleményszabadságot megkövetelő egyén található. Azonban, nálunk a pártok, pártvezérek, tisztelet a kivételnek, egyenesen megkövetelik a saját szigorú igényük szerinti behódolást. Mondjuk ki őszintén a legtöbb közösségben a pártválasztás és pártidentitás ügyében nincsenek különösebb gondok, de még mindig sokan vannak, akik kilátástalan szomorúsággal nézik tehetetlenül, hogy a gyülekezetük, családjuk tagjai békétlenkednek, mert különböző kósza eszmék, ingatag vezérek csábításának bűvöletébe kerültek. Egyházkerületünk kimondta, hogy nem balra, nem jobbra, hanem felfele, azaz Istenhez kell emelkedni. Akik ebben az emelkedésben felfedezik a közösség építésének a feltételét, azok közel kerülnek egymáshoz. A gondolatunkat, a célunkat nem divateszmék, nem pártvezérek szólamai határozzák meg, hanem Isten Igéje. Ez a határozat elsősorban az egyházias tisztánlátás és egyenes beszéd nyomán a lelepleződött ál-közéleti szerepvállalókat ingerelte. Nem tetszik ez a nemzeti, egyházi eszméket csupán díszítő elemekként emlegető oldalnak sem. Ez a határozat megköveteli egyházi részről, hogy aki egyházi, az ne csak szájával dicsérje az Istent. Ha nemzeti, akkor ne csak díszmagyar viseletben tetszelegjen. Nem tetszik ez a határozat a baloldali értékek néhány szószólójának sem, mert ráéreztek arra, hogy a mindenünk közös gondolat, ha nem teljesül az rettenetes büntetést von maga után. (Ananiás és Safira története) Egyházkerületünk határozata nem tetszeni akart, hanem megoldást teremteni, értéket megnevezni, közös célt meghatározni, közben önmagáról elmondani, hogy továbbra is, minden más vélemény ellenére is, Isten szent intézménye. Ez az intézmény nemcsak jogot formál arra, hogy felette van minden világi intézménynek, hanem hirdeti, hogy felette pedig Isten van, mint a legnagyobb hatalom, aki él és uralkodik. Hitem szerint ez az egyetlen járható út, hogy valós békesség legyen családban, gyülekezetben, presbitériumban egyaránt. A határozatot lesznek, akik nem tartják be, mert felülbírálják hangadóik nyomására. Bűnhődésük nem részünkről következik be, hanem abban a közösségben, amelyben megosztották az övéiket. Állítom, hogy akik követik a felfelé emelkedés tanácsát és példás alázattal teszik, azokat megbecsülik balról is, jobbról is, sőt lentről is, de ami a legfontosabb, egészen a legmagasabbról is.

– Mind a Királyhágómelléki, mind az Erdélyi Református Egyházkerületben már korábban elkezdődött egy megtisztulási folyamat, mely során a kommunista titkosszolgálatokkal esetlegesen együttműködő lelkészeket világítják át. Gyakran szemére vetették az egyháznak, hogy a szennyes kiteregetésével magát és lelkészeit járatja le – ellentétben az átvilágítást nem igazán gyakorló egyházakkal; illetve a politikai nyomásgyakorlás megelőzése ürügyén maga gyakorol egyházpolitikai nyomást lelkészeire. Nem kezdődött-e túl későn illetve megérte-e a folyamat?

– Tapasztalom magam is, hogy sokan a lelkipásztorok megszégyenítésnek tartják az átvilágítással kapcsolatos folyamatokat. Maguk a lelkipásztorok is sokan hasonlóan vélekednek. Nehéz igazságot tenni ebben az ügyben, mert nem kevesen ebben a formában látják helyén valónak, mások éppen fordítva gondolják a múlt feltárásának az ügyét. Jogosnak tartom azt a véleményt, hogy túlzottan későn kezdődött el, és nálunk kezdődött legkorábban a vizsgálat! Sajnálatosnak tartom, hogy kevésbé kapott hangsúlyt az emberölő rendszer módszerének a feltárása, mint a lelkipásztorok, többnyire áldozatul esett történetének kiszellőztetése. Féllegesnek tartom azt a vizsgálatot, amit bár az áldozatra nézve meghallgatásával együtt végrehajt a bizottság, de elmarad annak feltárása, hogy kik és milyen oknál fogva szorgalmazták a beszervezést, a kihallgatók milyen eszközökkel érték el dicstelen eredményeiket. Feltárásra vár az is, hogy hol voltak, egyáltalán mit tettek a lelkipásztorok védelmében az esperesek, püspökök. Hol voltak a keresztyén, protestáns világszervezetek? Elszomorítónak tekintem, hogy a tisztázandó kérdések feltevésekor az átvilágításban munkálkodók támadást vélnek felfedezni. Valahol el kellene fogadni, hogy akik nem ismerték az akkori háttérakciókat, azoknak sok kérdésük van és lehet. Egészen döbbenetes az, amikor teljesen ártatlanok, mert én elfogadom, hogy vannak nagyon sokan ilyenek is, olyan tájékozottsággal beszélnek a kérdésről, mintha ott lettek volna a gonosz tervek megalkotásánál. Sok probléma marad ebben az ügyben is utánunk.

Az egyházpolitikai nyomásgyakorlás kioltásának egyetlen módszere van: a presbiter-zsinati elvek alkalmazása, természetesen az igazság és a szeretet jelenlétében.

– A kisgyülekezetek illetve az azokban szolgáló lelkészek anyagi gondjai csak részben megoldottak. Míg az ilyen helyeken a szolgálati lehetőségek korlátozottak, a nagyobb gyülekezetben csak részben van lefedve a szolgálat és a gyülekezet. A fennmaradásért küzdő gyülekezetek és lelkészeik pedig még inkább ki vannak szolgáltatva a politikai és talán az egyházi hatalomnak is. Meddig tartható ez a helyzet?

– Ameddig a lelkipásztorok "csak rosszabb ne legyen" gondolatával fogadják el helyzetüket, addig tartható. Ameddig a presbitériumok kozmetikázott adatokkal leplezik a gyülekezetépítő munka hiányosságait, addig húzható az idő. Csakhogy bizonytalanná kezdenek lenni a dolgok. Az állami támogatás értéke napról-napra csökken, de fizetésekből és nyugdíjakból is nehezebben élnek az emberek. Az egyháztámogatók sérelmezik, hogy az egyházkerülők közel olyan ellátásban részesülnek, mint ők, ha az évtizedes hátralékból három-öt évet kiegyenlítenek. Nagy gyülekezetben ezek a hátralékok hatalmas összegre rúghatnak, még dicsekedni is lehetne vele. A megoldás nem a hátralék beszedésben van. Orvosi nyelven ez már elkésett tüneti kezelés. A megoldás a prevencióban keresendő, azaz a hátralékos meglátogatásában, lelkigondozásában. A híveket könnyű kiírni a listákról, de attól még vannak, sőt szemrehányó módon, igaz egyre halkabban visszakérdeznek, hol van a gyülekezet, hol a presbiter, hol a lelkipásztor? Egyik egyházkerületi vizitáció alkalmával elindultam családot látogatni, azokat kerestem meg, akik nem járultak az egyház anyagi fenntartásához. Több ok feltárása közül a legfájdalmasabb az volt, amikor a gyülekezet vezetőinek hanyagságára derült fény. A gyülekezetek közötti szolidaritást megtanulhattuk volna a macedóniai gyülekezet jeruzsálemiek irányába tanúsított segítő szolgálat történetéből. (2Kor.8) Mindenek kulcsa Macedóniában, Királyhágón és Nagyváradon, ha "először önmagukat adták az Úrnak, és aztán nekünk Isten akaratából."(2Kor.8,5) Ma felháborodnak, ha a tized fizetéséről esik szó, mert kicsi a nyugdíj, kicsi a bér. Közben a szív a legkisebb, mert ugyanakkor ebből a kicsi bérből, és nyugdíjból mérhetetlenül több elszáll életellenes oltárok melletti "áldozatokban." Az állam régen nem a tizedet nyeli el a jövedelmekből, hanem annak többszörösét. Egy világhálón betegesen függő gyermek nagyapja elhűlt, amikor kiszámoltam neki, hogy annak az általa kárhoztatott gépnek a havi előfizetése, amit ugyancsak ő egyenlít, több mint az egyház fenntartására tőle elvárt évi összeg. Istentől sajnáljuk, az ördögöt megfizetjük. A valóban kis lélekszámú gyülekezetek lelkipásztorainak a fizetése is megvan. A közel háromszáz gyülekezet évzáró mérlegének összegének a tíz százaléka elegendő erre. Csak a gyülekezetek is ódzkodnak ettől a tizedtől. Ha néhány évig a kamatok összegét, vagy a 2%-os jövedelmi adók egyházunkra írt összegeket felajánlanánk sok égető ügyet megoldhatnánk. Az egyházkerület közgyűlésén ezekről szóltam, végrehajtásra még nem kerülhetett sor. Ez viszont nem rajtam múlik.

– Van-e kedvelt bibliai vezérigéje vagy szolgálatának vezérgondolata?

– "Kérlek tehát titeket én, aki fogoly vagyok az Úrért: éljetek méltón ahhoz az elhívatáshoz, amellyel elhívattatok, teljes alázatossággal, szelídséggel és türelemmel, viseljétek el egymást szeretettel, igyekezzetek megtartani a Lélek egységét a békesség kötelékével." (Ef.4,1-3)


Studiosus Theologiae
http://stud-theol.blogspot.com


2012. május 1., kedd