Őseink útján + Képriport
Hazaérkeztek az „Aranyembertől Atilláig – történelmi lovasút” hagyományőrzői
Magyar Nemzet
2009. október 15. 07:00
Csibra Tibor
Hazaértek nemrég a lehetetlennek tartott túra résztvevői, a három magyar lovasból ketten – elképesztő sportteljesítményt vittek véghez, közel hétezer kilométert utaztak nyeregben. Az utazók így kívánják felhívni a figyelmet a sztyeppei népek elválaszthatatlan testvériségére.
A napokban érkezett meg Várpalotára az a maroknyi csapat, amelynek tagjai egyedülálló teljesítményükkel közel hétezer kilométert lovagoltak fél év alatt Kazahsztánból Magyarországra. Csepin Péter, Zsolnai Gábor és Szalka Balázs XVI. századi, korhű ruházatban, felszereléssel, a székesfehérvári huszárok kíséretében lovagoltak be a város központjában álló Thuri-vár udvarára. A kapuban Németh Árpád polgármester kenyérrel, sóval és palotai vízzel köszöntötte az utazókat. A vándorok a nyeregben maradtak mindaddig, míg a fogadásukra összegyűlt emberekkel közösen elénekelték himnuszunkat. A hangulatos ünnepségen a lovasokat zenészek, hagyományőrzők, családtagok, barátok köszöntötték, majd az utazók élménybeszámolót tartottak útjukról. Csepin Péter, a neves lovastúrázó, a csoport vezetője lapunknak elmondta, hogy az „Aranyembertől Atilláig – történelmi lovasút” elnevezésű vállalkozás alapgondolata szerint a kazahokban és a magyarokban máig él az íjfeszítő népek testvériségének tudata, s e közösségi gondolat összekapcsol minket a hunokkal, szkítákkal, turkokkal, kunokkal is, a kazah sztyeppéken át a Nagyalföldig. A hagyományőrzők szerint Atilla a hunok legnagyobb, s egyúttal a magyarok első királya volt, nevének hallatára egyszerre dobban meg az ősi nomád civilizáció leszármazottainak szíve. Ugyanilyen tisztelet jár az Aranyembernek, a független Kazahsztán nemzeti jelképének. Az egykori papkirályt minden olyan nép uralkodójának ismeri el, akikben él a szkíta származás tudata. A kazah–magyar hagyományőrző lovastúra a sztyeppei népek – régészeti emlékekben megjelenő, s a kultúrában megőrzött – összetartozására hívja fel a figyelmet.
Repülővel Kazahsztánba, lóháton Magyarországra
Az expedíció a Gárdonyi Géza által is megörökített Aranyember sírjától, a kazahsztáni Isszik kurgántól indult el március végén. Az uralkodó onnan kapta nevét, hogy temetésekor tizennyolc kilogramm aranyat használtak fel halotti ruhája elkészítéséhez. A túra célja – Kazahsztánon, Oroszországon, Ukrajnán és Románián át – az Ószajlánál található, Atilla sírjaként számon tartott kurgán volt. A hagyományőrzők szerint Gárdonyi leírása, amely szerint Atillát a Tiszába temették, téves. A tizennyolc méter magas, Eger közelében, Sirok mellett lévő kurgánt az uralkodó végső nyughelyeként tisztelik. Az eredeti csoport, Csepin Péter, Zsolnai Gábor, Bencze István és egy orosz tolmácsnő repülőgéppel utaztak Budapestről Almatiba március végén. A lovasok az eredeti tervek szerint Kazahsztánban, a helyiektől vásároltak lovakat, málhát. Magyarországról a Hadtörténeti Intézet igazolásával vitték magukkal korabeli fegyvereiket, íjakat, szablyákat. Ezek is részét képezték a lovasok felszerelésének, akik végig 16. századi korhű ruhában teljesítették a távot. Vettek egy autót is, amely az abrakot szállította, a kocsit az orosz nő, Szvetlana vezette. Április 1-jén – a kazahok intelmei ellenére – útnak indultak a három lóval.
A pusztai lovasok sem vállalkoztak volna az útra
A helyiek szerint lehetetlenre vállalkoztak a magyarok, mert állataik soványak, az út közben nincs hol legeltetni, csak sós vizet találnak, és valószínűleg rablók áldozataivá válnak a túra alatt. A csoportot azonban nem ingatták meg, s bár segítséget sem a Kazahok Világszövetségétől, sem más hivatalos helyről nem kaptak, a helyiek mindenhol szeretettel látták őket. Minden településen fogadták őket az elöljárók, akik elkísérték őket a következő falu, vagy város határáig. Néhány szakaszon velük tartottak a kazah lovasok és a rendőrök is, mert egyes környékeken valóban tartaniuk kellett az útonállóktól. Hasonlóan veszélyt jelentettek rájuk a farkasok. A csapat az út egy részét úgy tervezte, hogy közel haladjanak a nagyobb vasútvonalakhoz, mert azok mentén gyakrabban vannak olyan települések, ahol élelmet, abrakot tudtak vásárolni. Többször előfordult azonban, hogy a – lovak számára kötelező pihenőkön kívül – több napot eltöltöttek egy-egy olyan helyen, ahol jó legelőt találtak a hátasoknak. Erre főképp olyankor volt szükség, amikor tudták, hogy hosszabb ideig nincs lehetőség erre, így előre felhizlalták az állatokat, így keltek át több sivatagon is. A csoport két hét múlva érkezett meg Tarazba, a legendás Selyemút kapujába, majd Bajkonur, aztán az Aral-tó felé vették az irányt. A Barszúki sivatag leküzdése után a csapat vírusfertőzést kapott, de mindannyian leküzdötték a kórt. A táv java részét csak Csepin Péter és Zsolnai Gábor tette meg lóháton, Bencze István inkább a szervezésből vette ki a részét, s később el is hagyta társait, hazautazott Magyarországra.
Küzdelem a bürokráciával
Bár a túrázókat szerte Kazahsztánban szívélyesen látták vendégül a helyiek, az orosz határra érve ízelítőt kaphattak a bürokráciából, amely éppúgy a mindennapok része, akárcsak évtizedekkel ezelőtt. A lovasokat a legkülönfélébb indokokkal hetekig feltartották a kazah határőrök, akik nem kevés pénzüktől is megszabadították az utazókat. Az orosz határőrök már a belépésükkor, július végén közölték a túrázókkal, hogy az ukránok nem fogják őket beengedni, mert lovaik magántulajdonban vannak, és a szabályok szerint ilyen állatokat nem fogadhatnak. Az oroszok csak az autóért 600 euró kauciót kértek, a pénz java részét azonban nem adták vissza kilépéskor, holott Csepinék csupán egy hetet töltöttek az országban. Ukrajna végül újabb hosszas várakozás után fogadta őket, de 15 ezer dollár letéti pénzt kért tőlük a lovakra, a felszerelésre és az autóra. Utóbbit végül – a költségeket csökkentendő – egyszerűen otthagyták a határőröknek. Időközben megvált tőlük Szvetlana is, Csepin Péter és Zsolnai Gábor már csak ketten folytatták útjukat.
Újra a Kárpát-medencében
Az újabb meglepetés az ukrán–román határon érte az utazókat, mikor utóbbi ország határőrei közölték, hogy az unióba semmilyen állatot nem lehet behozni keletről. Közben a csoport azt az információt kapta, hogy ugyanígy járnának a magyar–ukrán határon. Szerencsére már korábban megállapodtak az itthon maradt barátokkal, hogy Szalka Balázs útra kel Magyarországról Csepin Péter lovaival, s azokkal lépnek be a Kárpát-medencébe. Ukrajnában a lovasok mély barátságot kötöttek a helyi kozákokkal, akiknek odaajándékozták lovaikat. A Kárpátokon a Radnai-hágónál keltek át, majd az immár újra háromfős csapat Erdélyen ár folytatta útját. A legrosszindulatúbb határőrrel a magyar–román határon találkoztak, de erőfeszítései ellenére a csoport szeptember 15-én beléphetett Magyarországra. Csepin Péter, Zsolnai Gábor és Szalka Balázs szeptember 25-én érkeztek meg a Sirok melletti Atilla-kurgánhoz, majd több pihenővel Várpalotáig poroszkáltak. Az egyedülálló lovastúra létrejöttében magánszemélyek, vállalkozók és Várpalota város is kivették részüket.
Hazaérkeztek az „Aranyembertől Atilláig – történelmi lovasút” hagyományőrzői
Magyar Nemzet
2009. október 15. 07:00
Csibra Tibor
Hazaértek nemrég a lehetetlennek tartott túra résztvevői, a három magyar lovasból ketten – elképesztő sportteljesítményt vittek véghez, közel hétezer kilométert utaztak nyeregben. Az utazók így kívánják felhívni a figyelmet a sztyeppei népek elválaszthatatlan testvériségére.
A napokban érkezett meg Várpalotára az a maroknyi csapat, amelynek tagjai egyedülálló teljesítményükkel közel hétezer kilométert lovagoltak fél év alatt Kazahsztánból Magyarországra. Csepin Péter, Zsolnai Gábor és Szalka Balázs XVI. századi, korhű ruházatban, felszereléssel, a székesfehérvári huszárok kíséretében lovagoltak be a város központjában álló Thuri-vár udvarára. A kapuban Németh Árpád polgármester kenyérrel, sóval és palotai vízzel köszöntötte az utazókat. A vándorok a nyeregben maradtak mindaddig, míg a fogadásukra összegyűlt emberekkel közösen elénekelték himnuszunkat. A hangulatos ünnepségen a lovasokat zenészek, hagyományőrzők, családtagok, barátok köszöntötték, majd az utazók élménybeszámolót tartottak útjukról. Csepin Péter, a neves lovastúrázó, a csoport vezetője lapunknak elmondta, hogy az „Aranyembertől Atilláig – történelmi lovasút” elnevezésű vállalkozás alapgondolata szerint a kazahokban és a magyarokban máig él az íjfeszítő népek testvériségének tudata, s e közösségi gondolat összekapcsol minket a hunokkal, szkítákkal, turkokkal, kunokkal is, a kazah sztyeppéken át a Nagyalföldig. A hagyományőrzők szerint Atilla a hunok legnagyobb, s egyúttal a magyarok első királya volt, nevének hallatára egyszerre dobban meg az ősi nomád civilizáció leszármazottainak szíve. Ugyanilyen tisztelet jár az Aranyembernek, a független Kazahsztán nemzeti jelképének. Az egykori papkirályt minden olyan nép uralkodójának ismeri el, akikben él a szkíta származás tudata. A kazah–magyar hagyományőrző lovastúra a sztyeppei népek – régészeti emlékekben megjelenő, s a kultúrában megőrzött – összetartozására hívja fel a figyelmet.
Repülővel Kazahsztánba, lóháton Magyarországra
Az expedíció a Gárdonyi Géza által is megörökített Aranyember sírjától, a kazahsztáni Isszik kurgántól indult el március végén. Az uralkodó onnan kapta nevét, hogy temetésekor tizennyolc kilogramm aranyat használtak fel halotti ruhája elkészítéséhez. A túra célja – Kazahsztánon, Oroszországon, Ukrajnán és Románián át – az Ószajlánál található, Atilla sírjaként számon tartott kurgán volt. A hagyományőrzők szerint Gárdonyi leírása, amely szerint Atillát a Tiszába temették, téves. A tizennyolc méter magas, Eger közelében, Sirok mellett lévő kurgánt az uralkodó végső nyughelyeként tisztelik. Az eredeti csoport, Csepin Péter, Zsolnai Gábor, Bencze István és egy orosz tolmácsnő repülőgéppel utaztak Budapestről Almatiba március végén. A lovasok az eredeti tervek szerint Kazahsztánban, a helyiektől vásároltak lovakat, málhát. Magyarországról a Hadtörténeti Intézet igazolásával vitték magukkal korabeli fegyvereiket, íjakat, szablyákat. Ezek is részét képezték a lovasok felszerelésének, akik végig 16. századi korhű ruhában teljesítették a távot. Vettek egy autót is, amely az abrakot szállította, a kocsit az orosz nő, Szvetlana vezette. Április 1-jén – a kazahok intelmei ellenére – útnak indultak a három lóval.
A pusztai lovasok sem vállalkoztak volna az útra
A helyiek szerint lehetetlenre vállalkoztak a magyarok, mert állataik soványak, az út közben nincs hol legeltetni, csak sós vizet találnak, és valószínűleg rablók áldozataivá válnak a túra alatt. A csoportot azonban nem ingatták meg, s bár segítséget sem a Kazahok Világszövetségétől, sem más hivatalos helyről nem kaptak, a helyiek mindenhol szeretettel látták őket. Minden településen fogadták őket az elöljárók, akik elkísérték őket a következő falu, vagy város határáig. Néhány szakaszon velük tartottak a kazah lovasok és a rendőrök is, mert egyes környékeken valóban tartaniuk kellett az útonállóktól. Hasonlóan veszélyt jelentettek rájuk a farkasok. A csapat az út egy részét úgy tervezte, hogy közel haladjanak a nagyobb vasútvonalakhoz, mert azok mentén gyakrabban vannak olyan települések, ahol élelmet, abrakot tudtak vásárolni. Többször előfordult azonban, hogy a – lovak számára kötelező pihenőkön kívül – több napot eltöltöttek egy-egy olyan helyen, ahol jó legelőt találtak a hátasoknak. Erre főképp olyankor volt szükség, amikor tudták, hogy hosszabb ideig nincs lehetőség erre, így előre felhizlalták az állatokat, így keltek át több sivatagon is. A csoport két hét múlva érkezett meg Tarazba, a legendás Selyemút kapujába, majd Bajkonur, aztán az Aral-tó felé vették az irányt. A Barszúki sivatag leküzdése után a csapat vírusfertőzést kapott, de mindannyian leküzdötték a kórt. A táv java részét csak Csepin Péter és Zsolnai Gábor tette meg lóháton, Bencze István inkább a szervezésből vette ki a részét, s később el is hagyta társait, hazautazott Magyarországra.
Küzdelem a bürokráciával
Bár a túrázókat szerte Kazahsztánban szívélyesen látták vendégül a helyiek, az orosz határra érve ízelítőt kaphattak a bürokráciából, amely éppúgy a mindennapok része, akárcsak évtizedekkel ezelőtt. A lovasokat a legkülönfélébb indokokkal hetekig feltartották a kazah határőrök, akik nem kevés pénzüktől is megszabadították az utazókat. Az orosz határőrök már a belépésükkor, július végén közölték a túrázókkal, hogy az ukránok nem fogják őket beengedni, mert lovaik magántulajdonban vannak, és a szabályok szerint ilyen állatokat nem fogadhatnak. Az oroszok csak az autóért 600 euró kauciót kértek, a pénz java részét azonban nem adták vissza kilépéskor, holott Csepinék csupán egy hetet töltöttek az országban. Ukrajna végül újabb hosszas várakozás után fogadta őket, de 15 ezer dollár letéti pénzt kért tőlük a lovakra, a felszerelésre és az autóra. Utóbbit végül – a költségeket csökkentendő – egyszerűen otthagyták a határőröknek. Időközben megvált tőlük Szvetlana is, Csepin Péter és Zsolnai Gábor már csak ketten folytatták útjukat.
Újra a Kárpát-medencében
Az újabb meglepetés az ukrán–román határon érte az utazókat, mikor utóbbi ország határőrei közölték, hogy az unióba semmilyen állatot nem lehet behozni keletről. Közben a csoport azt az információt kapta, hogy ugyanígy járnának a magyar–ukrán határon. Szerencsére már korábban megállapodtak az itthon maradt barátokkal, hogy Szalka Balázs útra kel Magyarországról Csepin Péter lovaival, s azokkal lépnek be a Kárpát-medencébe. Ukrajnában a lovasok mély barátságot kötöttek a helyi kozákokkal, akiknek odaajándékozták lovaikat. A Kárpátokon a Radnai-hágónál keltek át, majd az immár újra háromfős csapat Erdélyen ár folytatta útját. A legrosszindulatúbb határőrrel a magyar–román határon találkoztak, de erőfeszítései ellenére a csoport szeptember 15-én beléphetett Magyarországra. Csepin Péter, Zsolnai Gábor és Szalka Balázs szeptember 25-én érkeztek meg a Sirok melletti Atilla-kurgánhoz, majd több pihenővel Várpalotáig poroszkáltak. Az egyedülálló lovastúra létrejöttében magánszemélyek, vállalkozók és Várpalota város is kivették részüket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése